Mindent az Olvasókért jeligére

Pofám leszakad! Csomó hozzá szólàs, de nuku értesítés!

Majd megnézem pc-ről is, de most hányingerrel dacolva is meg kellett a buszról írnom!

Csóközön,

image

Reklámok

Keserű harc az idővel

Ma még nem bőgtem.

Hős vagyok? Kétlem. Idióta? Annál inkább! Nem tehetek róla. Mondogathatjuk, hogy nem örökre mész el csak (???) 5 napra, de nekem ez túl sok!

Tudom, hogy a konferencia a munka része, tudom, hogy jössz vissza hozzám, úgy, hogy tőlem mentél el; de nekem ez fáj.

Annyi embert vesztettem el már örökre, hogy nem bírok ki pár napot sem anélkül az ember nélkül, akit ennyire szeretek.

Mondhatjuk, hogy nyálzás, meg gyengeség, de annyiszor voltam már erős, hogy ez valahogy kiborít. Kiborít, hogy az üres lakásunkba kell hazamennem, az üres ágyba kell bebújnom, és hogy hiába várom a 11 órát, mégsem toppansz be edzésről.

Megnézhetek ilyenkor akármilyen kedvenc filmet, elővehetem a magazinjaimat, amikre nincs időm a rohanó hétköznapokon, de kevés. Ezt a szomjat a kultúra nem csillapítja.

És az sem jelent semmit, filmezek.  Az ilyenkor „látod ez sokkal szarabb dolog” témájú filmek sem érnek fikarcnyit sem. Mert téged nem lőnek le, nem esel kómába, nem hagysz el; de felfoghatatlan módon mégis jobban fáj. És nem is az, hogy kimaradok valami városi kalandból ott Erdélyben, nem is az, hogy nem feszíthetek melletted a fogadáson. Az a legbénább érzés, hogy nem tudom, mi fáj igazán.

Hiányérzetem van, pofátlanul. Jogom nem lenne erről beszélni, mert mi nemhogy 60 év után, de még nem is 60 hónap után vagyunk. 60 év után elveszíteni valakit – örökre – halálos fájdalom. 60 év! 720 hónap! 262800 nap!!!!

Jogtalanul szűkölök, mert visszakaplak.

De én a veszteség lehetőségétől is könnyezem.

wpid-aláírás.png.png

empty_bed_in_an_empty_room_ii_by_aimeelikestotakepics