Hogy esel teherbe a rántott csirkeszárnytól?


Három napja egy szám jár a fejemben, és ez Jordin Sparks-tól a No air c. dal. Megfáztam, benyeltem valami nyavalyát és legfőbb életcélom ott merül ki, hogy biztosítsak magamnak elég levegőt. Orron át esélytelen, szájon vajmi kevés rá a sansz, így lassan ott tartok, hogy vagy megkérdezek pár békát a kert végében, hogy  hogyan is műveljem a bőrlégzést…

Szenvedek, vergődöm, sokszor inkább alszom, csak ne érezzem azt, hogy párnát nyomnak az arcomba és próbálom magam vigasztalni.

Felidézem a műtét utáni kínlódásomat. Az nagyon rossz volt! Ez ahhoz képest leányálom, hiszen egyedül jövök-megyek, azt a tényt leszámítva, hogy időnként nekicsattanok az ajtófélfának a gyengeségtől, de legalább nem gátol a hasi “sérülésem”.

Egyik este  papánál aludtam, és mikor megágyaztunk, rám tört egy fura érzés. Először nem tudtam, mi a bajom. Aztán leesett: a műtét utáni döglött teknősbékaként (Csak háton bírtam feküdni, és onnan is akkor mozdultam, ha arrébb raktak.) majd félholt cserebogárként (A háton fekvés még mindig adott, de némi -értsd eszeveszett, kétségbeesett- rúgkapálózás árán eljutottam az oldalamra csak azért, hogy miután idáig félóra alatt elküzdöttem magam, ráeszméljek, kényelmesebb, és élhetőbb verzió nekem a háton döglés így újabb vergődés segítségével vissza a kiindulópontba.) vegetáló időmet nála, a felügyelete és ápolása alatt töltöttem és a drága agyam -ami szőke nő lévén ugyebár nem is létezik hivatalosan – társította az ágyat, az ágyneműt és körülbelül mindent, életem eme gyönyörű szakaszával. Nem semmi élmények voltak ezek, megtanultam értékelni a nemlétező hasizmaimat, és rájöttem, hogy az eddigi majrézásom a tűktől igazán semmiség. Volt. Miután kiengedtek a kórházból, rá egy hétre, beleszaladtam a Jóban-rosszban című kórházsorozat egyik részébe, és 5 perc után olyan émelygés és hőhullám tört rám, hogy kimenekültem a szobából. Nem volt belezés, és még szuri sem, szimplán egy zöld szoba és egy infúziós állvány. Snitt. De rég lefejezett Jeanne D’arc-unkat itt ismételten kivégezték.

Ezért aztán akárhányszor bele akarok nyomorodni az orrfújásba és a tüsszögésbe, emlékeztetem magam arra, hogy lehetne ez rosszabb is… Ilyenkor visszatér az életkedvem és rájövök, hogy ez is túlélhető, sőt! Még itt diétázni sem kell. Nincs krumplipüré vízzel, meg rántott leves rántás nélkül…

És a legfontosabb: a józan ész határain belül bármit megehetek.

Ahhoz képest, hogy milyen evő voltam cirka 22 éves koromig, míg rá nem jöttek a doktorok, hogy mi a ménkű bajom van nekem – mostanság a zabagép a megfelelő kifejezés az evési szokásaimra. Nehéz kimondanom, de azt hiszem, meg kell köszönjem e bájos kórnak, hogy megmutatta nekem az evés örömeit.

Ott kezdődött, hogy mióta világ a világ, Zsuzsannát, mint a libákat tömni kellett. Volt, hogy szó szerint, volt, hogy könyörgéssel, volt hogy cselekkel, de velem az evészet mindig ingyencirkusz volt.

Persze mint azt mindnyájan tudjuk, az idomár sosem élvezi a műsort úgy, mint a nézők. Meg a szerencsétlen fóka sem. Ergo szenvedett a Nagyi, szenvedett a Mama, szenvedtem én, a kaja meg, amit otthagytam, ment a kutya tányérjába. Mert azt mondanom sem kell, ugye, hogy az esetek 90%-ban én győztem… Nem volt szándékos, egyszerűen nem szerettem, és nem bírtam enni. Persze, az édesség mindig lecsusszant és ahhoz sosem kellett 2 percnél hosszabb türelem, hogy eltűnjön a tányéromról, de ez minden kiskölyöknél így van. Mikor 6 éves voltam, a dokibácsi az iskolafelvételi vizsgálatnál csalt picit: a 14 kilómat, amivel akkor ostromoltam a mérleget, felgörbítette 15-re, hogy mehessek suliba. Mert a 14 még ehhez édes kevés lett volna.

És olyan időszak is volt, igaz az már 19-20 évesen, hogy még a csoki sem kellett kaja helyett. Sokszor agyaltam azon, hogyha bármit, de igazán bármit megkaphatnék most azonnal, mi lenne az. Egy-egy villanás mindig jött, de utána következett az undor, hogy neem, kaja nem kell. Inni ittam, mondhatni az tartott életben. És ekkor még úgysincs elég bajom, jöttek a kedves szomszédok, a rokonság, az anyám tyúkja, hogy ugyan miért nem eszek én, tán anorexiás vagyok? Vágtam volna a képükbe, hogy igen, meg bulimiás is egy ültő helyemben, de inkább sírva fakadtam. A Mama meg kétségbeesésében ordított: hogy mindenki azt hiszi, hogy ő éheztet… Nap, mint nap megkérdezte – mit ennék? Valamit kitaláltam, ő megcsinálta, és két falat után jelentettem, hogy elég volt. És nem hülyülök – a  két falat lecsúszik – még jó részeredmény volt. Így vergődtünk hát évekig, egyre fogytam, és szépen elértem a 39 kilós álomsúlyt a 165 centis magasságomhoz. De minden jó, ha a vége jó, jött egy jótündér-doktornéni! Megmondta mi a bajom, kikezelt gyógyszerekkel és onnantól átlendültünk a másik oldalra: 6 órakor vinnyogás kajáért (pl. két óriás karéj kenyérből melegszendvics), majd kilenckor sipítozás, hogy mikor lesz ebéd és addig mit lehetne falni.

Részeredmény: 53 kiló, holdvilág fej a gyógyszer miatt és megjegyzések, miszerint, tuti terhes vagyok, mert meghíztam. No komment. Vagy mégis??

Abban az időszakban még nem voltam felvilágosítva arról, hogy mit lehet enni ezzel a kórsággal, s mi az, ami tilos. A lelkem mélyén viszont mindig azt vártam, hogy a vasárnapi ebéd közepén betoppan a doktornéni, elemeli előlem a rántott csirkeszárnyat ubisalistul és odarak egy féltányérnyi háztartási kekszet. Mivel a para bennem élt, úgy faltam, mint akit valós veszély fenyeget. 3 perc a levesre, 5 a főételre és 30 másodperc az epres szívószálas tápszerre. Előtte én volta a lassú evés bajnoknője, a tányérontologatás császárnője és nem volt az a kétéves ördögfióka, aki jobban kikészítette volna az őseit a kajálásával.

Mára nem mondom, hogy benőtt a fejem lágya, mert őrültebb vagyok talán, mint valaha. Kezdem azt hinni, hogy a józan ész a 23-as szám alól elköltözött melegebb éghajlatra, de ilyen gondjaim már legalább, tuti nincsenek.

Imádok enni, élvezem a kajákat, megtanultam főzni és e téren is kezdek begolyózni. Bármikor képes vagyok főzőműsorokat bámulni és recepteket – lehetőleg képpel – olvasgatni. Az elmúlt két napban két tengeri kütyüs kaját mutattak és bár messzemenően elkerülöm a sparos fagyasztóládáknak ily tartalmú környékét is, de odáig már eljutottam, hogy ha egyszer valaki elém tolja, lehet, hogy beleharapok.

De tanultam a leckékből – kicsit – és tudom, hol a határ, mit lehet és mit jobb nem rizikózni. Egy kiújulást és még egy meetinget Hasfelmetsző Jack-kel. De bennem van a rossz is: ha a háztartási keksztől, ami smafu – rosszul vagyok… Akkor miért ne ennék oldalast? Maximum attól is rosszul leszek. De addig is élvezem. Lelőjem a poént? A zsírban sülő, disznóhústól SEMMI BAJOM!!!

Igen, én is kezdem hinni, hogy az élet egy kabarééé… 🙂

Reklámok

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés / Módosítás )

Kapcsolódás: %s