Hisztisku*va, zabagép, zumba és branülök

Már megint viaskodik bennem a két énem: az a bizonyos mindent túlélek és az ebbe már biztosan belepusztulok című.
Jeanne D’Arc hol erőnek erejével küzd, hol pedig a sarokban kushad, én meg kapkodom a fejemet, és próbálok pozitív maradni, annak ellenére, hogy a helyzet jelen állása szerint életem egyik fejezete megint negatív irányt vett. Ott tartok ugyanis, hogy múlt hét péntekjén, még augusztus 17-én elslattyogtam vérvételre, mert éreztem, hogy pocakfronton nem épp a dolce vita1 zajlik. Nem azt mondom, hogy döglődés volt meg van, de bizony időről időre azt vettem észre, hogy nem kell annyi kaja, vagy ha kell is, hát utána fájdogálunk. Mikor nagy hévvel ráugrottam a mérlegre, hogy a nagy keservvel összeszedett ötvenhat kiló nyolcvan dekám már tutira hatvan, de legalább 58 stabilan; igencsak rám jött a frász: ötvenhárom. Egyre kevesebb lett a reggelim adagja, napközbenre pedig már nem vettem se nassot, se kaját, mondván, majd este eszem. Ettem, fél adagokat, két evésre. Tudom, hogy ennek a nők 95%-a tapsikolva örülne, de nálam a súlykérdés merőben ellentétes: ötvenöt alatt mocorogni nekem annyit tesz, hogy Lucifer a beleimen rója köreit és ez a Crohn képében jelenik meg. Megint felszívódási zavar, megint fogyás, megint hányinger, a hasam pedig egy négy hónapos terhesség képében tetszeleg…
Ennek bizony a fele sem tréfa, a répáról meg jobb, ha szó sem esik. Ebben a helyzetben zöldség leginkább párolt és pürésített verzióban kerülhetne elém, hogy túl is éljem az étkezést; de azt meg meghagyom a majdani kisfiamnak.
Péntek reggel tehát beszambázok a gasztróra, és kettő perc alatt megint feldobják a hangulatomat az ötödiken: igaz ugyan, hogy lent a sorszámhúzó-regisztrálós atyaúristen bedöglött, de ez sem szegheti kedvem: irány a tű! Kedvenc nővérem széles mosollyal és a szokásos vérszipolyozó felszereléssel vár, és két perc alatt túl is esünk a kényes részen. Mikor megtudja, hogy épp mentőápoló képzésre járok, utána pedig célom a Sote és a dietetikus képzés, felragyog az arca: hát akkor kolleganő lesz a Zsuzsa! Azaz, csak mondanád Zsuzsinak a Zsuzsát, mielőtt kihullik a hajam az idegtől.

A nap kérdése: miért áll az emberek szája előbb rá a zsuzsázásra???

Mikor már jöttem kifelé, a többi beteg irányába, az Asszisztensek Gyöngye is utánam szól, hogy szerdán akkor várnak. Több sem kell a nővérkének, már kiabál is oda neki: a Zsuzsa kolleganő lesz ám!
– Hogyhogy?
– Mentőszakápolónak tanul, aztán meg dietetikus akar lenni!
– Na, tényleg?
Én meg próbálok feltűnésmentesen kislisszolni a lift felé, de addigra az ott ücsörgő páciensek mindegyike bámul rám, szemében az ’ez meg ki a búbánatos fészkesfene, hogy a nővérek így beszélnek róla’ tekintettel.
Hát gyerekek, ilyen az élet. Mondjuk rá is játszom, mert nekem még vérvételre is kell ám csinoskodni, aztán meg van pofám feltenni a kérdést, hogy a fiatal doki miért bámul úgy rám, hogy vissza is fordul? Papa erre annyit felelt:

“Fiam, kettőt találhatsz. Nekem még annyit sem kell.”

cropped-416826_519862924704067_635997523_n-1.jpg

Eddig tartott a dolog vidám része, eztán jön a keserű méz. Szerdán kivárom a soromat immár direkte a doktor bácsimhoz, és megint kapok egy jó nagy pofont: igaz, hogy fele akkora sincs, mint a múltkori, de azért a büdösfrancbamiértmármegint?
Előadom a történetet, hogy nincsen nekem semmi nagyon súlyos problémám, csak ugye picit fáj hol itt a hasam, hol ott a hasam, és nem eszek úgy, meg fogytam is egy pár kilót, de tényleg semmi vész, csak inkább eljöttem, hogy nehogy gond legyen.
Kérdések a dokitól (vérzés, vizelet, ízületi gyulladás, láz, meg anyám tyúkja), fejrázás részemről: semmi, semmi, tényleg csak ennyi.
A dokim viszont maga a pedantéria, és benyögi:
– Pénteken megnézzük azt a belet, addig meg Klion-kúra.
– Mikor? Pénteken? Ma szerda van!
– Tudom.
Ezzel a ő témát lezártnak tekintette, én meg nembőgöknembőgöknembőgök-mantrával a fejemben hümmögtem meg igeneztem a továbbiakra. Észre is vette, megpaskolta a kezem és megnyugtatott, hogy semmi gond, minden oké lesz.
Mindig ezt mondják, és mégis kurvasokszor nem oké!!!
Most sem.
Búbánatosan elindultam hát a gyógyszertár felé kiváltani a „tisztítószert”, meg az antibiotikumot; majd be a Tesco-ba, hogy legyen mire folyatni a nyálam, elvégre az elkövetkezendő két nap a koplalás és a tisztulás jegyében fog telni.
Bassza meg.

Azért bélgyulladás ide, bélgyulladás oda, nekem utolsó vacsora címszóval még sikerült ezt-azt eltüntetnem, úgy mint két hamburger, fagylalt, meg ilyen laza étkek, de a Tescoban fellelt mikróban melegítős sztrapacskát hagytam a hűtőben pihenni, hogy majd, ha hősként túlélem ezt a tükrözős cirkuszt, jutalmul elnyammogom.
Hiba volt. A súlyosabbik fajtából.
Akárhányszor vánszorogtam el erőtlenül a hűtőig és nyitottam ki, hogy lehúzok két újabb decit abból a narancsillatú, mosogatószer ízű förtelemből, ami az előkészítést biztosítja; előjött belőlem a kisördög:
hogy márpedig én sz**ok az egészre, nem iszok semmit, ami csak rosszat csinál, és igenis megeszem a sztrapacskámat most ott helyben akár melegítés nélkül, a dokinak meg majd küldök egy táviratot, hogy bekaphatja és tükrözzön mást.

Nem tettem.

Jeanne D’Arc kushad. Ittam heves grimaszolásokkal a moslékot, és vártam haza a Drágámat, hogy önt belém egy kis erőt, mert én egyre csak a teraszajtót nézegetem, hogy onnan vetem ki magam… Simán megtehetném, mert az elsőn lakunk és max annyit érnék el, hogy még közelebbről ismerném meg a vákuummatracot és gipszben tükrözne a doktorom.
Ér annyit? Nem ér annyit.
Igyunk mosogatólevet. Mire már pont tele volt a nemlétező tököm háromszor az egész procedúrával, kiderült, hogy szőlőcukrot lehet ám ilyenkor enni nyugodtan, sőt, van, aki még este is kekszet rágcsál.
Több sem kellett, gyors sms-küldés, amelyben szőlőcukorért rimánkodom, és biztosítom róla a szerelmemet, hogy ez bizony legális, és ajánlott és nem az én újabb agymenésem; majd top secret akcióba kezdtem: a legnagyobb titokban beosontam a spájzba) mintha nem tök egyedül csücsültem volna otthon…) és elnyammogtam egy szem kekszet. Egyetlen szemet. De erről az óta is kussolok.
Sajnos megláttam a zabfalatokat is, almás illetve csokis verzióban; a tejkaramellát, a gumicukrot és mindent, amire két napig néznem sem szabad.
Bevágtam az ajtót és gyors hátraarccal megiramodtam a hűtő felé. Persze ahelyett, hogy a bélmosót innám nagy kortyokkal, laza fél litert leküldtem az almalevemből, csak ne érezzem a mardosó éhséget a gyomromban – majd fogadkozni kezdtem, hogy tíz perc múlva megiszom abból is 2,5 decit. Mit tippeltek, ittam?
Egy frászt. Ha fél decinyit le bírtam tolni a torkomon, már lovaggá ütve láttam magam lelki szemeimmel, holott tudtam, hogy ha ebből 3 litert kéne meginni először kettő majd egy óra alatt, akkor a négy óra alatt elfogyasztott erős jóindulattal három decinek sem nevezhető adagom annyit fog érni, mint németben a nix.
Tíz órakor kellett megcsinálni két liter vízbe a 13 tasaknyi (kb mint a Neo-citranos tasik) port, és azt inni két óra alatt. – Álmodik a nyomor. Fogalmam nincs hogyan, leküldtem belőle cirka egy litert, majd a többi landolt a lefolyóban, mondván, majd a második üveggel (7 tasak/liter víz) utolsó kortyig megiszom.
Egyedül otthon, én meg a nuku önuralmam és sehol senki, aki ordítson velem, hogy idd azt a szart már, mint anno drága Mama tette, hát nem is tudom mit vártam.
Annyi előnye mondjuk volt ennek a fajta kutyuléknak, hogy nem okozott hasfájást, mint általában a többi… de ezzel le is zárult a pozitívumok sora.
Eljött aztán a munkaidő vége, Drágaschágom hazaér, kezében szatyor, amit „mit hoztam a hősnőmnek” (ha tudnád baby, mekkora suttyó a csajod…- áh, nem kell tudnod) felkiáltással nyújt át: tartalma két literes 12%-os almalé, két csomag citromos szőlőcukor és két csomag pez féle cukorka.
Nyakába ugrottam, pia importálva a hűtőbe, majd eltűntem a takaró alatt az újdonsult zsákmánnyal. Mint aki két hónapja nem evett, úgy toltam be a szőlőcukrot, amiért persze kaptam is a szekálást. Két falás között kivánszorogtam a konyhába „inni”, mire az Úr is utánam jött és érdeklődve nézte szenvedésemet a fehéres löttyel.
Ez mi? – kérdezte, én meg elé löktem a bögrét.
Ezt kell innom. Undorító.
Beleiszik – nem értem, nincs ezzel semmi baj!
Nincs? – meresztem a szemeimet. – Akkor idd egész nap, három liter.
Annyira nem jó – fordul sarkon. – Miért nem öntöd almalébe?
Na persze, erre én is rájöttem – morgom magamban. – Almalébe öntve meg csak több lenne, de cseppet sem kevésbé szar.
Persze mikor már nem bírom idegekkel, és állok a hűtő előtt, egyik kezemben almalé 3 deci (két korty löttyre ledöntök egy decit), másikban undormány 2 deci, bedühödök és beleborítom az almalébe.
Fintorogva beleiszok és rájövök, hogy ez így mondjuk úgy, iható.
Beordítok a szobába:
– Egy zseni vagy!
– Tudom. De most épp miért?
– Ez iható almalével.
– Na, ugye.
Egoista zseni majom – könyvelem el magamban, de azt is hozzáteszem, hogy a legjobb képű majom az univerzumban…

Másnap reggel, ébredés haláléhesen, idegbajosan, a gyomrom akkora, mint egy borsó, egyéb területekről nem beszélve, amikbe beleállt a félelem.
No para, úgyis elaltatnak, ebből semmit nem fogok tudni, nem is fog fájni, csak alszom egy jót… – VAGY NEM!
Kapásból ott kezdtem agyvérzésben szenvedni, mikor elsőként behív a nővér és én nagy naivan indulok befelé a papírkupacommal, ami már kitesz egy budapesti telefonkönyvet, és közli velem, hogy vetkőzzek.
Felső maradhat, minden más le. Milyen nagylelkűek, szent ég, már el is felejtettem, hiszen egy éve nem volt szerencsém a vizsgálathoz.

Miután felfektet az ágyra, a vicsorgó gépszörny mellé, elkezd a branül bekötéséhez összekészülődni – hurrá! Még böknek is, már megint.
Miután beköti, eltűnik, én meg fekszem, mint egy darab fa az asztalon, csak a szemem jár ide-oda, és várom a sorsomat. Nézem a baljóslatúnál baljóslatúbb eszközöket, néha rám nyit egy nővér, behoz valamit, megkérdi nem-e fázom. A válaszom egy kényszeredett mosoly: a legkevésbé érdekel most a hideg itt.

Elhiszem – feleli és eltűnik.

Aztán megjelenik az orvos is úgy cirka húsz perc önmarcangolás után, odalép egyenest hozzám, két kezébe veszi az arcom és mosolyog:
Nincsen semmi gond, nem kell félni.
Erre én majdnem bőgve annyit tudok reagálni, hogy nagyon szeretnék már aludni…
Gyors ellenőrzés után be is adják az injekciót, de ahelyett, hogy kiütne, csak kicsit kábább leszek és nincs erőm anyázni, viszont mindent érzek, érzem a csövet, hogy nyomkodják a hasamat, látom a képernyőt, dobálom a fejem és vonyítok, hogy nem bírom már.
Fogalmam nincs, miért nem aludtam, hiszen mindig teljes k.o szokott lenni, semmiről nem tudok, alszok, mint a kisangyal, most meg ott fetrengek és könyörgök, hogy hagyjanak békén, mire ők felelnek, hogy tartsak még ki.

Büdösfranc.

A későbbiekről homályos emlékképek, hogy bekerülök a tolószékbe, ölembe a ruháim, majd befektetnek egy ágyba, de hogy a fehérnemű hogy van már rajtam, nem értem… egyszer csak felkönyökölök az ágyban és óbégatni kezdek a párom után, hogy jöjjön be, majd mire beér, bealszom. MIÉRT AKKOR????
Aludtam valamennyit, majd szólításra áttámolygok a dokihoz, aki közli velem, hogy alig tudott megnézni, mert tele vagyok összenövésekkel…
Szteroid, antibiotikum és kezdjük a biológiai terápiát… Újra.
Infúziók nyolc hetente (ha előtte megkapom a 0.,1.,4., és 8. héten a szert), de előtte hasi ultrahang, mellkas röntgen, CT, rutin tbc kizárás vérvétellel és tüdőgondozói vizsgálattal, illetve most még menjek át a nővérke vesz vért vírus szerológiai vizsgálathoz.

Nem hiszem el. Megint a tű.

Jobb vénámban a branül, oda nem kötheti. Nézi a balt: hol a vénája?
Hát ott nincs.
Azt látom. Akkor kézfej?
Nyújtom a jobbot, de életemben először mocskosul fájt az ott szúrás. Elcseszett egy nap elcseszett záróakkorddal.
Aztán nagy nehezen elengednek, hazaérünk és megtámadom úgy óvatosan a sztrapacskámat, hiszen nem hiányzik, hogy az altató végett még be is rókázzak, majd tervezem, hogy alszom egy jót az otthoni ágyon.
A kaja isteni volt, két falat között azért legörbült a szám, hogy most mi a búbánatos istenért kell nekem megint ennyi szenvedés, miért nem lehetek az, aminek lennem kéne? Életvidám, fiatal, szerelmes, 25 éves fiatal nő?
Aztán az agyam átkapcsol a másik üzemmódra, és lelki szemeim előtt ott állok Zumba órán, erőtől és lelkesedéstől szétrobbanva, jelentkezésem beadva a Semmelweis-re, felvétel elnyerve, és előttem az élet 60 kilóval és bomba alakkal és egy fantasztikus párkapcsolattal.

termek_01

Most erőteljesen arra összpontosítok, hogy ez a kép maradjon meg a fejemben, ne pedig az, amelyiken egy holdkerekségű arccal nézek tükörbe, fel vagyok vizesedve, hajnali háromkor csatakvizesen ébredek és nem tudok visszaaludni, mert addig hagy a gyógyszer és ki kell költöznöm a konyhába olvasni reggelig és mindemellett ott az ízületi fájdalom, amitől sírni tudnék; viselkedésben lealázom bármelyik szexmentes életet élő klimaxos hisztis kurvát, a pasimat pedig simán asztal alá eszem…

Maradjunk a vonzás törvényénél, és higgyünk a bombanőben.
Én megpróbálom. Be fog jönni.

1 Édes élet (olasz)

Reklámok

Mama, a nyuszi idén répatolvajlásért ül a dutyiban?

Az, aki a címből próbál a mai bejegyzésre következtetni, nem lesz könnyű helyzetben. Leszámítom az egy-két bennfentest, aki tudja, miről is fog szólni a mai fáma: na nem, senki nem tudja előre, sem legjobb barátnő, sem pasi, sem olyan, aki épp mellettem ül írás közben.

Ha azt mondom, épp írok, páran bepróbálkoznak: miről?

Az okosok nem. Ők tudják, hogy a válasz röviden és tömören, de mindig ugyanaz.

Majd megtudod.

Pont akkor, mikor a többiek. Amint elkészül; amikor rányomok a közzététel gombra, mikor fellököm fészbukra, mikor hátradőlök és azt mondom: kész!

exited

Na, akkor meg fogod tudni. Ha végigolvasod. De lehet, hogy akkor sem. Vannak címeim, amik olyan belsőségesek – hogy ez a szó nekem mennyire mást jelent! – , hogy talán csak én tudom, mire is utal. De ez így jó. A mai viszont hamarosan kiderül…

Nem egyszer ismertem el, hogy betűbuzi vagyok. Hogy szaglászok és simogatok és átlapozok újra, meg újra. Így megy ez nálam.

Mikor megkaparintom a legújabb szerzeményemet, bekuckózok vele egy sarokba, egy fotelba, egy lámpa alá és nekiállok a kielemzésének.

Képkivágás

Addig aztán csönd van. Mármint részemről, én kussban vagyok, de tudom értékelni, ha a környezet is halkított verzióban fut. Időnként aztán egy óóó. Meg egy jajj! Meg egy édes Istenem.

Meg pár ez-ez-ez-óóó-jajjj-édes Istenem!

Ekkor csak annyi a reakció:

– Táska?

– Nem!

– Ruha?

– Neeeem…

– Akkor cipő!

A válaszom egy elhaló aaaazzz…

Fotó4592

Hát igen. Ez vagyok én. Az első blikkre egy ruha-, cipő-, és táskamániákus liba, akinek addig terjed a figyelme, hogy mikor hol vannak leárazások.

EGY FRÁSZT!

Pedig nagyon nem. Engem még kérlek szépen, a fizika is érdekel. Ne, ha érteném. Tátott szájjal tudom hallgatni a válaszokat a miértjeimre, de hogy egy büdös kukkot nem fogok fel belőle, az olyan biztos, mint, hogy épp a konyhaasztalnál ülök és verem a klaviatúrát, aminek eredményeként az eszementségem kiderül azok számára is, akik eddig nem voltak benne totálisan biztosak.

Egy dolog van a kerge kis bolygónkon, ami nem érdekel, az pedig a politika: tudom, hogy fontos, meg tudom, hogy képben kell lenni, mert az én életem, de! Amíg a kutya nem kérdezi meg, hogy mi lenne jó, hogy lenne jó, és amúgy se érdekli őket; addig én sem figyelek arra, hogy ők éppen mi miatt anyáznak, ha éppen nem a napi párszázezres apanázsukat szórják. Pont.

Érdekel a kultúra (a zene, a filmek, a könyvek, a kiállítások), a társadalom, a gasztronómia és a gasztroenterológia, a biológia, a pszichológia, a lakberendezés, az ezotéria, a sebészet, a gyereknevelés, a kriminalisztika – talán másodszorra tudtam leírni helyesen, mert első nekifutásra mindig kriminilisztikát akarok írni -, a kertészet, a sport, valamilyen szinten a járművek (ha nem megyünk bele túl mélyen a motor működésének mikéntjébe), a művészet és még a kémia. Persze csak ha arról a kémiáról van szó, ami két ember között működik és nem arról, amikor a hangyasav reakcióba lép a diklóretánnal és tudni kéne, hogy mi a búbánat fog ebből kisülni.

Szóval a kémia és én? Híg kénsav és réz: nem reagálunk.

Összességében elmondható azt hiszem, hogy olyan vagyok, mint egy féléves töpörödött törpördög: mindenbe belenyúlok egy kicsit és vannak dolgok, amikbe bele is ragadok örökre (lásd Carbonfools, Grace klinika, sajtos pirítós).

A legújabb felfedezésre váró területtel bő féléve kerültem köszönőviszonyba, mikor elkezdtem asszisztálni egy edzéshez. Asszisztációs feladatköröm a számolásban és a stopper figyelésében merült ki, és nem is vonzott beljebb a dolog. Akkor.

Aztán elkezdett elegem lenni. Elegem lett abból, hogy nem tudok kinyitni egy mocsok üdítősüveget, hogy lihegek, ha felérek a harmadikra, és hogy már nem tudok hegynek felfelé sétálva telefonálni.

Állóképesség és szufla: lóg a szögön. Hurrá!

Egy újabb dolog, amiért “köszönetet kell mondanom” a Crohn-betegségnek. Seggberúgás formájában. Akkorát rúgok most bele, hogy vissza sem talál.

PENTAX Image

Ment a fogadkozás akkor is, még a műtét előtt is, de jobb, hogy akkor nem vágtam bele, hiszen azzal a gyulladással, lehet, hogy ki is purcanok vagy  elvisz az alapjáratom 110-es pulzusom, ahogy felmegy 160-ra. jobb, hogy akkor nem hazardíroztam.

Mikor bejelentették a műtétet (itt), először bőgtem, aztán elkezdtem filózni a lehetőségeimen: ha túlélem, akár utána jól is lehetek, lehet saját életem, amit én dirigálok és nem a nyamvadék belsőségeim. Hú, hát akkor én edzek ám majd. Mindenfélét, amit csak akarok…

Na ja. Pár dologgal nem számoltam. Hogy bemegyek műtétre lestrapálva 45 kilósan és kijövök 41 kilóval úgy, mint egy zombi, és annak is tapsolni fogok, ha fel tudok már egyedül kelni, nemhogy álmodoztam hasizomról meg fekvőtámaszról. Pfff.

FB_IMG_1343219344261854

40 kiló, műtét után két héttel… Hasizmok nélkül

Aztán utána minden apró fejlődéssel jött a majré is, hogy na ez vajon normális-e, szabad-e ezt már, vagy ez is sok, és ez hogy itt most érzem, nem-e azt jelenti, hogy hívhatjuk a mentőt, mert valami elcsesződött.

70 fokos kánikula, én meg otthon csücsülök és várom, hogy leteljen a hathetes időszak, míg minden tilos és ezzel együtt vártam a nyár elteltét is.

Aztán csak nem így lett! A nyár volt szíves és húzta szeptemberig, én meg még a strandra is lejutottam és még le is vetkőztem. Igaz, negyedóráig ment a nyügölődés, hogy ezt tuti senki nem akarja, jobb lenne ha pólóban fürödnék, de aztán a habokból felbukkant Jeanne D’Arc és kivágtatott a partra:

– Emeld fel az elpuhult hátsódat, vagy emeltesd fel, de indíts bele a vízbe, mert nyakon váglak! Akinek nem tetszik, az majd nem néz oda. És ennyi a mese. Takarodj!

Hát így is lett. A végén még röplabdázni is beálltam, persze ésszel, meg egy vödör mésszel, de játszottam.

Az oroszláni öntudat meg tovább piszkált, egyre csak izgatott a dolog, hogy ideje lenne összekapni magam, csak a súlyom még mindig 47-48 kilónál mozgott és a fizikumom is megegyezett a döglött egerekével.

De most, bepipultam: megvan 53 kiló, van étvágyam és jön a nyár! Ha most nekiállok a szuperprogramnak, talán lesz is belőlem valami: amennyiben itt fogadkozom, még égés is lesz, ha nem, tehát plusz motiváció is adódik…

És, hogy mi az a bizonyos?

Hát a fegyencedzés. Egy állítólagos börtönlakó által újraélesztett technika, aki a rácsok mögött igyekezett túlélni. Az amcsi filmekből és a celebbörtönzések kapcsán mindenki tudja, hogy ott a gyengébből felmosórongyot csinálnak. Erő kell és tekintély.

Én nem készülök börtönbe, de még csak valamiféle nagyobb bepofázásra sem, hogy ennyire toppon kéne lenni, de szükségem van az egykori fizikumomra.

Anno a gimiben (leszámítva az utolsó két évet) példa voltam. 160-164 centivel és negyveniksz kilóval maximum fekvőtámasz, maximum hát-, és hasizomgyakorlat, a kötélre pedig úgy mentem fel, mint akinek megadták a kezdőlökést (pedig nem!). Egyedül a futással volt bajom, de azzal sok. Kezdetben még összekapartam a hármast érő távolságokat, aztán ez elindult lefelé a lejtőn, ahogy a Crohn átvette az irányítást.

A futás nekem egyenlő lett a megszégyenüléssel és az elégtelenekkel, nem csoda hát, ha mindig undorodva néztem azokat az embereket, akik önszántukból futkosnak hajnalok hajnalán és utána olyan boldogok, mintha közölték volna velük az adók eltörlését.

A kondim egykor az enyém volt, és ezzel a nagyon spécin felépített módszerrel vissza is veszem.

A fegyencedzés lényege 6 olyan gyakorlat, amelyhez a saját súlyodon kívül alig van másra szükséged.

A hat gyakorlat: fekvőtámasz, lábemelés, guggolás, húzódzkodás, híd, és a kézenállásban fekvőtámasz.

Nem tűnik nehéznek, tudom. De ne a normál elvégzésre gondoljunk: ezek a gyakorlatok 10 lépésre vannak lebontva és a tizediket nevezzük mindegyiknél mesterlépésnek.

fe03

Egykezes fekvőtámasz, egykezes húzódzkodás, egylábas guggolás, lábemelés függeszkedésből, egykezes fekvőtámasz kézenállásban, híd állásból állásba visszaérkezve.

g

Lehetetlennek tűnik, Photoshopnak, genetikai rendellenességnek, mindennek, csak normál erőnlétnek nem.

Pedig az egész úgy lehetséges, hogy ízületkímélő-, és erősítő feladatokat leírás alapján megfelelő rendszerességgel végrehajtunk.

Én addig akarom csinálni, amíg a szervezetem felfogja, hogy van visszaút és nem törvényszerű nekem a lejtőn mindig lefelé haladnom, hanem lehet lapos hasam és nem túl izmos, de formás lábam…

izmos láb

Ez nekem a túlzás kategória. Rubint Réka féle izmosság, ami szerintem nőn már csúnya.

145f83631f077a07c42b8c37e24097d9

Ez pedig a még tetszetős kategória. Hát így néz ki a kitűzött cél.

A motiváció pedig az, hogy tudom, hogy létezik, van nő, aki erre képes. Nem is egy. Minden csak eltökéltség kérdése…

Húsvétra meghozza a nyuszi az első kötetet, bár már neten elolvastam, nekem kézbe is kell…mintha betűbuzi lennék… Kíváncsi vagyok, milyen az illata!

És nem a polcra kell!!!

Tegnap nekiveselkedtem a lábemelésnek és a fekvőtámasz első szintjének, a falnál történő gyakorlásnak, de még ma is alig bírom a karomat felemelni és megtartani. Édes jó izomláz, szeretlek!

Aztán kitavaszodunk, és elkezdek kicsit futkorászni is, és később jöhet a pilates (könnyűnek látszik, de másnapra belehalsz) és a jóga is. Aztán keresek valakit, aki eljön velem fallabdázni, mert azt aztán tényleg imádom!

pilates-classes termek_01 joga

Ezt ide kifirkáltam, és kéretik időnként rákérdezni, hogy csinálom-e. Büszke vagyok, de sajna az egóm azt is magával hozza, hogy hajlamos vagyok elvárni a testemtől, hogy magától váljon bombatestté, anélkül, hogy én egy tapodtat is mozdulnék érte.

Hát ennek itt van vége!

98dc168c8ff2954c81916c67a4eb6eda

Az egyetlen, aki azt mondhatja, hogy nem vagy rá képes, az te vagy. De nem kell odafigyelned!

193075eb75597663f44cee20eb4fd379

Nem, a lábaid nem olyan fáradtak. Bizony, kapsz levegőt. Menj tovább!

Ennyi volt hát a mai tanmese, hagyom pihenni a karjaimat, mert nem viccelek, olyan mintha még a krampácsolástól is leszakadna, márpedig nagyobb szükségem van rá, mint valaha…

A Bloggerina 2013 lezárulása előtt kaptam egy levelet, amelyben egy online magazin kért fel arra, hogy legyek a munkatársuk. Plafonig ugráltam örömömben, hiszen ilyenre sosem gondoltam eddig. Nem én próbálkoztam, hanem engem kerestek meg… Ezentúl ezen az oldalon is találtok tőlem irományokat és bízom benne, hogy pont annyira fog tetszeni, mint az eddigiek itt.

Amit még hozzáfűznék, az, hogy a sokat emlegetett díjátadón nem tudtam megjelenni, de pár nap múlva postán megérkezett az ajándék, és azóta is a vitrinben van. Az oklevél pedig megy ki a falra 😉

Puszi Nektek! És milliomodszorra is nagyon köszönöm!

2013-03-08 14.30.10 884967_560133720676987_78659825_o

Kedvcsináló: Best of Suz’n

Rájöttem valamire. Aztán rájöttem, hogy erre már előbb is rájöhettem volna. De mindegy. Jobb későn, mint soha.

Hogy én mennyire utálom az ilyen üres frázisokat! Nem is frázis, inkább egy másik f-betűs szó jut róla eszembe. The Little Blonde With F…

Este, mit este, éjjel, hajnalok hajnalán már megint nem tudtam aludni és ennek eredményeképpen világmegváltó, de minimum versenynyerő ötleteim támadtak.

Kattogtam hát a 4 darab párnámon, és odáig jutottam, hogy nem jó az az ügymenet, hogy nekem az utolsó x darab posztom már a versenyről szól, mert:

Betéved ide az ember lánya, esetenként a fia és megnézi az első bejegyzést. A versenyről szól, hogy lehet szavazni. Lejjebb teker és látja, hogy majd lesz a verseny, és a valós dolgokból vajmi keveset kap, ami jóval hátrébb várná a sorban, ha lenne türelme és ideje kerge világunkban, hogy kivárja, míg odaér… Megfogalmazódott bennem, hogy idecsődítek pár nagy sikert aratott és személyes kedvenc irományrészletet is, így az is képet kap, aki nem tud/nem akar/nem bír hátrébb görgetni az olvasáshoz 🙂 Nézzük csak, nevessünk, sírjunk és ami belefér!

Biorépa és napszemüveg – brokkolihiszti pult mögülről nézve

A hétvégét egy szupermarketben töltöttem. Hostessként…

Az efféle munka nem csak arra jó, hogy megtanuld a kapcsolatteremtést; de arra is, hogy elemezd az embereket.

Van, aki úgy jön be az ajtón, hogy rajta van a napszemüveg és az üzletben sem tolja fel a fejére. Nem, nem Tom Cruise jött vásárolni. Szimpla hétköznapi figura, aki azt hiszi, hogy mindenki őt bámulja és inkognitóban akar maradni. És nem volt olyan erős a neonvilágítás, hogy azt ne bírja ki. Más persze az eset, mikor az ember szeme frissen van műtve és az első két hétben még a szobában is napszemüvegben van. Más és azt elismerem, mert én is voltam ilyen szituban. De nem hiszem el, hogy aki szombat délután jön vásárolni február végén, azt egyrészt totál elvakítja a nap, másrészt pedig műtve van a szeme. Egy frászt. Csak nagyzol. Mert ő más. Más ám! Más az én szememben is: kissé hibbant.

Aztán ott van a szőrös pofájú, csapzott hajú huszonéves, akinek a gatya lassan a combján lóg, és az is melegítő. A borosta és a kócos haj egy embernek áll jól, de az nem 110 kiló (nem izomra gondolok) és nem apuval vásárolgat…

Aztán ottvan még a biob***… Semmi bajom az egészséges életmóddal, komolyan. De hogy valaki négyszeres pénzeket perkáljon ki egy hülye répára,

mert az bio… És az a nyüves répa ugyanolyan rossz lesz, ha nem tud az illető főzni, mint a mezei…aztán mitől biztos, hogy akkor 100 évig fog élni? Semmitől. Elcsapja az autó vagy esetleg az egyik eladó leüti miközben hisztizik a paradicsomok közt. Megmosod és máris nem öl meg… Ennyi a titok. De öreganyáink is földestől ették a barackot és lám, itt vannak…sőt egészségesebbek mint mi…

A brokkolis csaj volt a kedvencem. Jön anyuékkal vásárolni. elmegy, hogy van-e brokkoli. Február közepén…és csodálkozik sőt majrézik, mert nincs. Mirelitpultban? –  kérdi anyu. A válasz: az nem jó!! Az nem kell….

Hát akkor nem eszel… Én meg állok ott és próbálok nem röhögni, mert az nincs benne a munkaköri leírásomban. Arról meg nem is kezdek írni, hogy a kóstoltatás közben a páciensek közt miféle szerzetek akadnak. hobbit nem volt, de minden más igen…A nassmániás gyerekek például nem kérnek nápolyit… uhh. Ha a pár pasi tagja odajön kóstolni, a csaj tüntetőleg távol marad, de onnan öklel fel a szemével… Hát kérem, ilyenek. Én meg nézek és tanulok. Hogy milyen ne legyek. Hogy hogy ne viselkedjek… De közben jókat derülök is a népeken, mert ez kész kabaré.

Magyar örökség vs. magyar ökörség

Minél többet él az ember lánya, annál inkább rájön, hogy anyunak – még mndig – igaza van…

Pályafutásunk evilágon, nem habostorta. De mégcsak nem is piskóta. Gyors, egyszerű keksznek sem lehet nevezni. Pedig ezekhez, millió meg egytucat recept kering az éterben. Mi meg azon morfondírozunk, hogyan valósítsuk meg mindazt, amit elvárnak tőlünk:

okos és szép (állítólag nem is létező kombináció), megfelel a főnöknek, anyuéknak, az anyós(ok)nak, a barátoknak, na és persze a pasiknak. Meg A pasinak. Mert ennél nehezebb, hát, szóljatok, ha tévedek…

Tudjál főzni. Legyen agyad. Vezesd a háztartást (főzz, minimum, mint anyu. Jobban lehet, hogy tudsz, de erről sosem fogsz tudomást szerezni – a srác szájából tuti elfelejtheted). Nézz ki úgy, mint egy szupermodell (nem, nem 35 kilóra kell lefogyni, de a pasid álomnő-elképzeléseit nem csak teljesítened kell, hanem háromszorosan túlszárnyalnod!). Jah, és akármilyen a főnököd, neked kell lenni a hét/hónap/év dolgozójának. Tökéletes munkabírás, tökéletes smink, ami nem adja meg magát az első verejtékcseppnél és kussbanmaradokméghaazanyámatszidjaakkoris-hozzáállás – ennyi kell és sikerülni fog.

Változás, mint állandó. Ez már a fizikában sem állná meg a helyét…

A divatunk kábé ilyen változatos:

Illetve a srácok… pedig tényleg guy-t írtam be a keresőbe!

De ha manapság ez valakinek ez nem tetszik, számíthat a “divatdiktátorok” megvetésére. Hiszen, ez olyan menő. Remélem ha megöregszel, a füled is megnyúlik… és akkor majd beadod az unokádnak, hogy az háborús sérülés. Nagyapád egy hős volt. Nem hülye. Dehogy. Hős!

Kanegerek és fuldoklók

Nem értik, hogy miért mondják, hogy ráérnek még. A felnőttség előnyei kelendőek, de a kötelezettségek elől menekülnek. Ők inkább dolgoznának, mintsem tanuljanak; csak az nem jut el a pontagyukig, hogy ha dolgoznak, anyu már nem fogja a zsebpénzt pluszban tolni. (Mééééé???)

Kell nekik pasi meg csaj, mert muszáj már kipróbálni azt, amit az a főmorálgörbítő citerázó kanegér a tévében hangoztat – és nehogy már bárki is megmondja, hogy mikor mit kellene tenniük… Jajj, ez rohadtul fáj. :/

Pitizés és csapkodás – álláskeresés magyar berkekben

Nocsak!

NC-CNC rendszer… Script nyelvek alapvető ismerete (BASH, PERL, PHP)… kommunikációs protokollok (Profinet, CAN, TCP/IP, stb.,… Oracle RAC, illetve Data Guard rendszerek…

MIII VAAAAN???? Én ilyenkor konkrétan az  indiai ökörbékák IQ-szintjén érzem magam. Windows rendszer oké…Linux oké… De ez a sok hárombetűs perjeles izé?

– És még valami! Beírod, hogy kínál és bejön 60%-nyi  ”Megbizható szép lány aszisztensi álást keres” elérhetőség nélkül tetejébe!

Én az ilyenekhez küldenék válaszlevelet:

Jelentkezését köszönjük, sajnos a meghirdetett pozícióra nem Önt választottuk. 

További kellemes szoláriumozást kívánva:

XY

Bár ez sem lenne fair, mert én nem kapok visszajelzést, az ilyenek meg brahiból tán mégis? :O

Odáig nem gondol a kedves munkaadó, hogy magát minősíti, ha vissza se böfög, hogy nem???

Kor: 23 év. Hobbi: férjhezmenés

Én már voltam férjnél, mindjárt 24 éves lévén. Azóta azt hallgatom: miért? Baj volt otthon? Mit szóltak hozzá? Terhes voltál? Még hányszor mész férjhez?

Tapírkáim! Ahányszor akarok! Amúgy nem, elvégre vannak erre előírások, de miért olyan nagy téma ez? Én szerelmes voltam, ő szerelmes volt. Együtt akartunk élni. Ez nem az igeragozási példagyakorlat másodikból, hanem igazság! Ennyi. Nem több. Nem működött, elváltunk. És ha már egyszer olyan fene nagy mázlista vagyok, hogy újra rám talált  a szerelem, igen, újra eljön majd a Nap. És néhány családtagom, barátom, akiről tudom, hogy szeret azt mondta: miért ne mehetnél fehérben? Az a TI NAPOTOK! Ha akarod mackóalsó, ha akarod, hófehér uszályos, lovashintós, fúvószenekaros majd pedig mauritiusi, homokbanmezítlábas, édeskettesben lezavart esküvőtök is lesz! És hozzámegyek ahhoz, aki megbecsül, aki szeret, aki elfogad akkor is, ha néha sírógörcsöt kapok a félelemtől, mert meg fognak műteni… És ott fog ülni az ágyam mellett, ha felébredek az altatásból és akkor sem fog elhagyni, ha utána neki kell segítenie felülni és megfőzni a kajámat. Mert SZERET. És nem csak le akart dönteni, mert jól kipakoltam a kirakatba, amim van.

És akkor, aki annyit pattogott a témán, befoghatja a száját, mert befoghatja. Leülhet otthon a macskája mellé, aki támogatja a fene nagy karrierben és megbeszélheti vele a témát. Hogy egyesek hobbija a férjhezmenés. Hogy valaki megint nem fér a bőrébe. Na, csak nyugodtan. A szabad gondolkodás mindenkinek szíve joga, már ha van szíve és érez vele… A jog, meg ugye jog. Azzal nincs vita.

(…)

Fáj a hasad? Nekem is szokott. Tényleg?? Ahha. Tudod mi az a krónikus bélgyulladás? Lövésed sincs. Akkor az nem az a hasfájás. Ha nekem lett volna bélgyulladásom valaha, nem mászkálnék itt így – mondják. Aha, tehát neked volt. Egyszer? Egyszer. Akkor most képzeld el, hogy az összes tünet szerepel, de nem egyszer mondjuk két-három hétig, hanem örökké, és úgy, hogy nem tudod, mikor jön elő újra! Előjön és ledönt. Nem látsz itt mászkálni, mert fel sem bírok kelni. Lemondok mindent, mert faltól falig közlekedem… És a kutya se tudja mikor jön újra és miért… Csak gondol egyet és hopp, összedönti az életed. amikor épp kedve tartja. Naa? “Lógok” mondják, közben otthon nézem a plafont és azt kérdem, miééért? Miért és honnan jött ez? Ennyi erővel a lottó ötöst elvihetném… Ahhoz se kell sokkal nagyobb esély…  ennyi idősen, kinéznek a belgyógyászatról, mert kísérő vagyok, ugye? Nem. De csak vmi enyhe ugye? Nem. De nem tükrözés? De. De először? Nem. Tükrözés, CT, MR, vérvételek milliószor, kétezer lelet és beutaló… és nevemen szólít az összes nővér, az sztk-ban sokszor felnéznek a beutalóból: maga mit keres megint itt?

Pokolbéli kalandjaim I. rész – avagy tudom, hogy ez ésszerű meg szükséges, de akkor is menjetek a ………..

Na de! A Sorsnéni, bal lábbal kelt fel aznap és döntött, beleköp egy jó nagyot a levesembe, ez esetben az infúziómba. A doktor fejcsóválva fogadott és még le se ültem, azt mondta: baj van. Meg kell műteni.

Nem elég a köpködés, még pofán is vágnak????

Mi? Engem? Műtét? Nemnemnem ez valami kurva nagy tévedés biztos. “Nem ússza meg, Zsuzsa, muszáj. Nem húzhatjuk tovább.” Nem is megúszni akarom, hanem elvetni még az elgondolást is! Engem egyszer műtöttek, 6 évesen, orrmandulával és elég is volt. Szeretem a dokikat, tévében, stramm harmincas-negyvenesként,George Clooney képében, de rohadtul nem vágyom annál közelebbi kapcsolatba velük, mint, ahogy eddig odatuszkoltak a körülményeim. Ez voltam én, a dac! Na, persze. Meg Jeanne D’arc egy személyben. Naná.

Pokolbéli kalandjaim III. rész – “Addig használd ki szőkeséged, míg fiatal vagy!”

Odajön hozzám egy fickó, és közli, hogy ő doktor fene tudja ki, és hogy kapok vért, csak még nagyon hideg, így várnak vele.

Véééért? Nézzen már bele a számba, tudtommal nincs két hegyes metszőfogam, nem vagyok vámpír… Nem kérek vért, vacsorát kérek, szilárd husit. Nem véresen.

Kimegy, én meg újra elalszom, és újfent bejön valaki, leemeli a két zacskót és elindul felém. Kedves-nővér az.

Nem merek hadakozni, elvégre aláírtam a lemondó nyilatkozatot, hogy adhatnak, meg beleegyezek a kezelésekbe, de akkor is… Szépen a fejem fölé lógatta a két tasakot, a cső végét meg hozzáapplikálta a branülhöz. Szem becsuk, nem fog fájni, nem is érzem, jajj nem nyitom ki, míg ez itt van. Tartottam a szavam, szépen elaludtam és nem tudom hány órakor, de valamikor éjjel kinyitottam a szemem, remélve, hogy álmodtam, és felnéztem. Hát ez nem álom… az egyik zacskó még ott lóg… jajj anyám.

Pokolbéli kalandjaim IV. – Jeanne D’arc eltaposása

Rettentő lassúsággal eltelt a nap, vagy még annál is rosszabb tempóban. De eltelt. Másnap reggel öt órakor, mikor hozzák ugye azt a kicseszett lázmérőt, már én vártam, hogy jöjjenek. Aztán megjöttek, de kémcsövekkel is felszerelkezve. „Veszek vért.” Hány ezerszer hallottam én ezt az elmúlt napokban??? Mi lenne, ha azt mondanám: nem, nem veszel. Papa mindig mondta, mielőtt elköszönt, hogy legyek jó. Mindig visszakérdeztem, hogy hogy a francba lehet ott rossznak lenni? Utolsó este elmondta, hogy nem akar tippeket adni, mert hátha. Tuti erre gondolt. Hogy elküldöm Kenyába a nővért a tűjeivel együtt.  Utolsó reggel meg is kérdezte tőlem a kedvenc nővérem, hogy adhat-e még egy szurit. Háát, a számon volt, hogy nem. De kussoltam.

Tehát vettek volna vért. Félóráig tapizta, ütlegelte a vénámat, én meg fejemet elfordítva tudtam, hogy ez nem tud megszúrni. Ha félóráig paskolgat, szart sem lát a vénából, csak húzza az időt, hogy nehogy megkérdezd, mit tököl már. Tapasztalat. Eltelt pár perc, ez meg még tapogat. „Jó, most szúrok.” Miért kell ezt bejelenteni? Utálom, mikor közvetítik. Ez nem Real Madrid meccs. Csináld aztán kész. „Hát ez nem igaz.”

Nem kérdeztem, mi a baj, mondta magától.

„Eltűnt a vége…” Te tűnjél már el a bal fenéken, de rohadt gyorsan. Varázsold vissza és huss innen. Kezd kavarogni a gyomrom.

„Nem folyik” – befejezted????

„Pedig nekem sok kell” – kuss!!!!!!!

„Ez nem jó.” Ez nem kívánságműsor. A többi se jó! Szétbarmoltátok az összes vénámat, nincs másik. A legjobbat adtam!  Így nem leszünk jóban.

„Meg kell nézni a kézfejen. Aha, itt talán. De ez fájni fog.”

„Nekem nem.” – imádom a képükbe vágni, hogy nekem ott nem fáj.

„De, itt sokkal jobban fáj.”

„Tudom, de nekem nem.”

Ezen rohadtul elgondolkodhatott… Csendben megoldotta a feladatot én meg, mikor leragasztotta a második lyukat is, közöltem vele:

„Nem fájt. A karom, az fájt. A kézbe nem.”

Csak nézett hülyén. Élveztem.

Hogy esel teherbe a rántott csirkeszárnytól?

Egyik este  papánál aludtam, és mikor megágyaztunk, rám tört egy fura érzés. Először nem tudtam, mi a bajom. Aztán leesett: a műtét utáni döglött teknősbékaként (Csak háton bírtam feküdni, és onnan is akkor mozdultam, ha arrébb raktak.) majd félholt cserebogárként (A háton fekvés még mindig adott, de némi -értsd eszeveszett, kétségbeesett- rúgkapálózás árán eljutottam az oldalamra csak azért, hogy miután idáig félóra alatt elküzdöttem magam, ráeszméljek, kényelmesebb, és élhetőbb verzió nekem a háton döglés így újabb vergődés segítségével vissza a kiindulópontba.) vegetáló időmet nála, a felügyelete és ápolása alatt töltöttem és a drága agyam -ami szőke nő lévén ugyebár nem is létezik hivatalosan – társította az ágyat, az ágyneműt és körülbelül mindent, életem eme gyönyörű szakaszával. Nem semmi élmények voltak ezek, megtanultam értékelni a nemlétező hasizmaimat, és rájöttem, hogy az eddigi majrézásom a tűktől igazán semmiség. Volt. Miután kiengedtek a kórházból, rá egy hétre, beleszaladtam a Jóban-rosszban című kórházsorozat egyik részébe, és 5 perc után olyan émelygés és hőhullám tört rám, hogy kimenekültem a szobából. Nem volt belezés, és még szuri sem, szimplán egy zöld szoba és egy infúziós állvány. Snitt. De rég lefejezett Jeanne D’arc-unkat itt ismételten kivégezték.

Ufó vagyok hangyákkal – de teljes mellszélességgel vállalom!

Nem dohányzom, ergo nem szívok el naponta egy ezrest, nem iszom, hétvégente nem lógok az elitklubokban és nem csövezek az éjjel-nappali előtt sem felesüveggel a kezemben. Mindebből kitalálható, hogy a dílerek sem belőlem élnek.

Én a betűkért fizetek. Tudom, hogy ma minden, de minden visszakereshető a neten Krisztus előtt hétszázhúszezerig, de nem érdekel. Nekem minden pénzt megér az, hogy látom a naptáramban, hogy holnap kijön az új lapszám (igen, lehet hüledezni, meg idiótázni nyugodtan, én belejegyzem, hogy mikor jön meg az újság…), hogy feltéphetem rajta a celofánt, hogy szaglászhatom a friss nyomtatást… és, hogy olvashatom. Az utolsó betűig! És ha már háromszor kiolvastam, akkor odarakom a többihez. A gyűjtemény többi részéhez, melyből fel lehetne húzni a Kínai Nagyfalat. Igen, hangyás. És mielőtt felmerül a kérdés: azért gyűjtöm, mert újra és újra előveszem. 8-9-es kupacokban lehordom az emeletről a beépített szekrényből, és újraolvasom. Még az sem érdekel, hogy 50 fokban bűvölöm a karácsonyi divatot. Betű az is, nem?

Süti, vakond, kínaiak

A metró. Na az nekem a mumus. Tudom én, hogy ki van írva, tudom én, hogy bemondanak mindent. És azt is tudom, hogy “nem tudod elcseszni, tök egyértelmű”. Hogyne! Annak aki napi szinten metrózik minimum egy hónapig. De nekem a balatoni libának a metró? Hát a villamos miatt buktam a KRESZ-vizsgámat, akkor mit akarok én a föld alatt?! Nem vagyok vakond! Persze más opció nem lévén, nekivágok és miután legalább azt tudom, hogy hova a fészkesbe akarok eljutni, fogom magam és a legelső embert leszólítom. Na miért is ne lengyel vagy szlovák vagy üzbég lenne, persze. Ez az én formám. Na jó, csapó kettő. Fiatal srác, látszólag keni-vágja.

“Sziabocstudnálnekemsegíteni?”

És hoppáré, méghogy a pestiek bunkók. A pasi fogja magát és lejön velem vissza oda, ahonnan ő jött és megmutatja, hogy melyikre szálljak majd fel. Köszönöm Istenem és köszönöm srác.

Mikor már ötödik hatodik alkalom adódik, hogy egymagam vergődök az aluljáróban, egészen megtalálom magamban a metrós csajt. Tuti, hogy ránézésre egy pesti még mindig levágja a szemem villanásából is, hogy lövésem nincs arról, merre menjek csak húz a fejem előre, de nem adom fel.

   Attól viszont továbbra is beismerve hülyét kapok, mikor Barátosném nagy hévvel magyarázni kezdi, hogy de olyan egyszerű mert felszállsz erre és ott leszállsz és kimész és akkor ott lesz a nemtudommi, de ne azzal menj, mert az nem jó, az elvisz a pi****-ba, hanem ott a másik, és azzal eljössz eddig, és ott arra…. Hát én csak azt látom magam előtt, hogy elvisz a pi****-ba és csak nézek majd, hogy na most mi van. Lelki szemeim előtt megjelenik az telefonom zéró térerővel és a három kínai kirándulócsoport, akik sodornak magukkal a franc tudja hova…

Finnyás vs. Gurman – Vekengés a pasikról…

Ezért nem bírom, mikor kiderül egy szakítás és belemagyaráznak mindent. Ugyanolyan, mint mikor irodalomórán verset elemeztünk. Ezernyolc éve meghalt, aki írta. Mire utal itt a költő? Arra, hogy szeretne ott lenni – mondom én. Nem, itt arra utal, hogy… – mondja a tanár.
Honnan tudja? Nem tudhatja! Nem volt mellette, nem mesélte el neki, csak belemagyarázzük. Ha ő azt írta, hogy szakad az eső, akkor lehet, hogy tényleg az időjárásról írt és nem arra utalt, hogy sír a szomszédban egy fiatal menyecske… Nem írtak ezek a versek mellé jegyzetet, hogy bánat1 hiányzik a Lilla/Mari/Juliska; eső hull2 sírok utána… Lehet, hogy egy novemberi éjjel megfájdult a hasa a töltött káposztától és mellesleg szakad az eső odakint.
Az emberek viszont olyan jóindulatúak, hogy amint bejelented, hogy vége a kapcsolatodnak, tudják, hogy mi miért. És nem átalkodnak ezt a képedbe vágni. A bátrabbja legalábbis rákérdez: megcsalt, mi? Jött egy harmadik… Nem!!! Ja, neked lett valakid… Nem!!!
Más opció miért nem él a fejekben? Miért kell mindjárt bűnbakot koronázni? Egyszerűen van az úgy, hogy két ember rájön, hogy amit eddig egésznek gondolt, az mégsem annyira kerek. Nem kell hozzá megcsalás, meg pofonok, de még gyűlölet sem. Békében elválni, olyan nincs. A frászt nincs.

Ctrl+C és Ctrl+V

Idén papával kettesben csináltuk. Még 23-án sem volt kedvem. Minek? Kettőnkért, tudom, de nem éreztem a varázst… Tetves karácsony, egyre csak ez járt az eszemben. Túl sok volt ez az év, túl sokszor fájt a szívem és túl kevés tervem vált valóra. Nem akartam ünnepelni, aludni akartam végig. Aztán ott állt a kacsa, és arra várt, hogy megsüssem. Tollas dög! Nem lett rendesen megpucolva és két órán át csipkedtem egy kiszeparált szemöldökcsipesszel a kis szarokat róla. És közben válogatott szidalmakkal dicsérgettem a jószágot és azt a marhát, aki ilyen hanyag munkát végzett.

Estére aztán csak rám jött a hoppáré: négerkocka, most!

neger_kocka_citromos_habbal_1047369_7878

Ki a konyhába, 8-kor álljunk neki pluszban sütni… sikerült. Féltem tőle, mert a piskótáim ugyan hét nyelven beszélnek, de azért az ilyen gőz fölötti dolgokra a mama azt mondaná: na, fiam, azt te inkább ne próbáld meg. – persze szegény azt nem tudta akkor, hogy a génekkel megkaptam tőle a teljes főzőtudományát…

angel-on-clouds

Nem kevés ez sem, de ennél sokkal, sokkal, sokkal többet írtam… Van, aki ezen nosztalgiázik, van akinek zsír új!
Te hová tartozol? Nem számít! Kattints a képre!