Ez nem szerelem!

Ez agybaj! Veszettség. Elmeroggyanás. Agylágyulás a maximumon!!!!

Olyat tettem ma, amit még soha. Na, jó. Nem igaz. Egyszer már bepróbálkoztam a rákevéssel, de majdnem kiköptem.

grillezett_garnela_pikansan_es_fuszeresen_672330

Kínai pirított tészta tenger gyümölcseivel volt az első kóstolás pár hónapja, de azzal nem jártam sikerrel. Imádom a szójaszószt, de az a kis nyúlós-nyálkás buzerákokkal, több volt, mint nemfinom.

Tegnap láttam kis cuki garnélákat a Lidl fagyasztópultjában, ma pedig megvettük. Igen, ilyenek az igazi szőke nők. Tegnap megnézi, ma megveszi. Ennyi.

Aztán beszélget velük. A következő párbeszéd, azaz inkább monológ intéződött a serpenyőbe hajított kis izék felé:

Drága szíveim. Kurvára nem tudom, hogyan kell benneteket finomra csinálni, még úgy sem, hogy be vagytok fűszerezve. Nem tudom, meddig és milyen hőfokon kell sütni a kis omlós testeteket, hogy úgy nézzetek ki és olyan finomak legyetek, mintha maga Gordon Ramsay kreált volna belőletek lakomát. Szépen kérlek, okosan, jó? Süljetek, aztán jelezzétek elkészülteteket. Köszönöm.

Csók, puszi, pletykacica. Na, jó. Ez nem volt végszó.

És csodák csodája, a rák jó lett! Vagy én vagyok egy született gasztromókus, amiben eddig sem kételkedtem, de a kussolásra intett hang halkan sikongat belül, hogy ez túl nagy egóra utal – vagy szimplán rákot mocskosul egyszerű vajban sütni.

Persze azt mondanom sem kell, hogy bebiztosítottam magam és vettünk csirkeszárnyat is, csípőset illetve ‘mild’ megnevezésűt a kényes pocak őszentségésségemnek, ám ezúttal, több rákot ettem, mint csirkét.

A pofám leszakad.

Ez is az én Drágám hibája. Kábé mióta ismerem, zengi nekem az ódáit a velős pirítósról meg a vajas rákról. A velőst úgy féléve kóstoltam, és ízlett. Imádom. Papa ezt rémségesen díjazza, hiszen az ott töltött estéken többször rendeltem velőst vacsorára…

A vajas rákot mától kezdve szeretem.

És mielőtt szó érné a ház elejét és elvakult szerelmetességgel vádolnátok, elárulom, hogyha nekem valami nem ízlik, legyen az bármilyen jó, és bármekkora hipnotizőr meg hasbeszélő a kínálója – simán visszaköpöm a tányérra. Itthon, mikor magunk vagyunk. Ez ízlett, le is csúszott.

A rémisztő az, hogy nem ez az első, meg nem is az utolsó ilyen ügyletem.

Eddig horrort maximum akkor néztem, ha a drága Barátosném,  M. egy egyszobás lakásban rákényszerített. Bekapcsolta és vagy néztem vagy néztem. Utáltam. Egyedül valami csinos fiúka miatt mentem bele a dologba, azt meg természetesen az első negyedórában kinyírták. Úgyhogy visonghattam maxhangerőn, az ment és kész.

Ma meg, rászoktam a thriller és a horror szekcióra, bár a horrort még kevésbé veszi be a gyomrom.

Tegnap este is az volt porondon és mikor éjjel megébredtem, fél óráig filóztam, hogy vajon kell-e nekem annyira pisilni, hogy kikeljek az ágyból. Ugyanis felsejlettek előttem a félig átaludt mocskos szellemes horror egyes jelenetei. Hát csessze meg, aki ezt élvezi.

A thrillereket már imádom, mint például a Gone címűt.

gone_(2012)_poster

Meg belefolyok az aikidóba, és adminisztrátorkodom az oldalakon, meg harcművészeti könyveket olvasok, meg időnként önvédelmet tanulok a fiúktól. Velőst eszem, meg rákot, beülök a 47 roninra a moziba és tetszik, és arról blogolok, hogy a Gulyadombon töltöm a szombatomat, illetve megmászom a környék tetves hegyeit…

Hát ide fajul egy párkapcsolat.

Kifordít és felforgatja a kis világomat.

Sebaj, ezt is vállalom. Meg még azt  az ezerféle hülyeséget, szigorúan idézőjelesen, ami még rám vár, mint újdonság!

 

 

 

Reklámok

Helyzetjelentés gyorsban

Hú, ez ritka mozgalmas – és abszolúte nem pihentető fajta – vasárnap délelőtt volt.

Huss, el is szállt és már a délutánt tapossuk, ami valljuk be őszintén kínkeserves tutulásra adna okot, ha nem tudnám, hogy se holnap, se holnapután nem lesz se suli, se mentőzés, se egyéb kötelező jellegű elfoglaltság, sőt egész héten azt csinálok, amit csak akarok.

A drága iskolavezetés nagyságos asszonya úgy döntött ugyanis, hogy engedélyez nekünk kemény három nap pihenést, ami a hétvégékkel összeadva máris kilenc teljes nap. Nem rossz, nem rossz – de lehetne mondjuk huszonnyolc is… Azt persze ne felejtsük el hozzátenni, hogy úgy megyünk vissza, hogy írhatunk egy modulzárót szepszis-antiszepszis című tárgyból… Hurrá  – mindjárt besírok

A mai nap meg semmi olyannal nem telt el (eddig), ami illene a vasárnaphoz.

Portörlés, mosogatás, porszívózás, suvickolás és tűzhely tisztogatás – és előtte egy reggeli paradicsom nélkül. Ez a botrány, nem Hollywood. Vajkrémes kenyér paradicsom nélkül. Nyüssz.

A legviccesebb az egészben pedig az, hogy mindez még jól is esett. Azt hiszem, a botrány címkét erre a részre kéne ragasztani, hiszen még a mosogatás is tetszett. Agybaj, főleg, hogy miközben az olajfoltokat vakarásztam, azon járt az eszem, hogy blogírás után akár olvasgathatnám valamelyik jegyzetemet is, kórtanból, vagy anatómiából; de végül rábeszéltem magam a még pénteken beszerzett Cosmopolitan-re.

Elvégre pénteken már cselekedtem dicséretes dolgokat: kimentünk a gulyadombra, kimentem aikido edzésre, mint lassan állandó fotós; és miközben a fiúk kemény csatákat vívtak, én leültem a padra, némi kaja (mert utána piknikezés volt a terv) mellé és párhuzamosan olvasni kezdtem a Belgyógyászati ápolástant, illetve az Én vagyok a móri mészáros? -t.

798260_627569807266711_1419974776_o

Ezek után pedig úgy gondolnám, jogosan lóghatok vasárnap, és csinálhatok kedvem szerint semmit, úgyis előfordulhat, hogy hasznosság kerekedik belőle.

damn_45

Komolyan? Egy labda? Sülthúsból? Nekem?! – Talán majd holnap…

l

Nem ilyen lovat akartam!

Persze, hogy nekem már megint bajom van. Utolér a banyakór, HP vagyok és egyesek szerint túlteszek Gordon Ramsay-n is. Viszont legalább azzal a kijelentéssel nem kell vitába szállnom, hogy kislány vagyok. Hmm, nálam a pont, már megéri. Az időnkénti piccsogás és az álmodozás minden unión belüli királylány alkotmányos joga, így ezt a kettőt összeadva most elmesélem az új tényállást.

Hogy mi a bajom újfent… Hát a meleg. Tudom én, hogy nem is olyan rég, még azon remegett a szám, hogy hideg van és dögvészt okozó fülledt napos időt akarok, de azért az a helyzet, ami most áll fent, már-már kiborít.

rr

Odafent valaki nagyon bepöccent és fejébe vette, hogy kiirtja az emberiséget, mert az ötven fok árnyékban és a hol fullasztóan párás, hol pedig kalahárian száraz idő véleményem szerint semmi másra nem használható.

Az aszalt cseresznyéért nem kell bioboltba rohangálni, mert kapásból az terem a fán, az EURONICS és társai pedig lehúzhatják a rolót szárítógép eladási ügyben, mert míg ilyen idő van a csuromvizesen kirakott nyolcvan négyzetmétert meghaladó ruhadarabok is a másodperc töredéke alatt száradnak, hozzáteszem, árnyékban.

Az agyvelőmről nem beszélve.

Tegnap délután kicsit ügyintéztünk, bevásárlás és hasonlók. Mire hazaértünk, a talpam ama részére, amire a súlyom 99,98%-a nehezedik, olyan vízhólyag applikálódott, hogy balerinákat meghazudtolóan voltam képes lábujjhegyen járni, miközben végig azért fohászkodtam, hogy amúgy is angyal révén nőjön bazigyorsan két szárnyam és tehessem meg repülve a hazaút hátralevő részét. Mert ha a fémkétszázas nagyságú hupli nem lenne elég a jobb tappancsomon, a bal lábszáram is felmondta a szolgálatot: a vádlim érzetre kb tíz centis izomrövidülést hajtott végre önnön magán, én pedig úgy közlekedtem ettől fogva a bevásárló szatyrokkal, mint egy idomított cirkuszi ugróegér.

Ezt még kicsit megspékelte a mi drága jó UV sugárzásunk, aminek köszönhetően az ebédem folyton-folyvást azt éreztette velem, hogy újból meg szeretné látni a napvilágot, méghozzá a lejutással megegyező útvonalon történő távozással…

Mire végre eltűnt a horizontról az az átkozott nap, elkezdett a hideg futkosni rajtam, holott a szobában még mindig hűvösebb volt a maga szerény huszonnyolc celziuszával, mint a kinti harmincegynehány fok, de én biztos, ami biztos alapon félig átdobtam magamon a takarót és azalól pislogtam a ventillátorra. Nem tudom, ki találta fel, de Isten áldja!

Folytonosan azon győzködtem magam, hogy elő kéne ásni a kórtant és nekiállni tanulni, de mivel az idő múlásával párhuzamosan egyre inkább érződött a vég bekövetkezte, ezt a felindulásomat szépen elcsendesítettem és pihegtem tovább.

Éjjel tizenegyig éberkómás állapotban leledzettem, majd egyetlen fordulással átestem a mélyalvás fázisába.

Reggelre fokozott agyzsugort állapítottam meg magamnak, és gyors helyzetközlő-sms elküldése után alkudozásba kezdtem a szervezetemmel: ha megegyezünk, mindketten jól járunk, ha nem, én tuti bevégzem. Ígértem bőséges folyadékfogyasztást, fizikai és szellemi kíméletet, illetve minden egyebet, ha megkímél a tegnapi elmebajoskodásom testi következményeitől, de nem igazán tartja az ígéretét.

Rá kellett jöjjek, hogy a gyomrom pont olyan hisztis, mint a gazdája. Bár nincs egy órája, hogy olvastam egy cikket arról, hogy mit kell és mit tilos akkor magunkba tömnünk, ha az időjárás széntüzelésű kályha üzemmódra vált, de mindhiába.

Nehéz, zsíros sajtok, tilos. Öt perc nem telt bele, én már a fokhagymás camambertet aprítottam cuki falatkákra a konyhapulton, és ezidőnek az ezreléke alatt be is pusziltam. Csakhogy ami akkor még olyan guszta volt, most ugrálóvárasdit játszik a hasamban az előzetesen elfogyasztott gumicukrok társaságában… Én is hülye vagyok, de a hasam is, az egyszer fix. Kell, nem kell, jó lenne ha fogyasztás előtt döntenéd el, te majom.

Smoothies

Persze hiába a kőérzet a gyomortájékon, az agyam már olyan képeket fűz egybe, mint a sonka és a tojás idilli párosa, melyet én éjfél után a Family guy-t bámulva rajzolt formációban is meg bírok kívánni. Lőjjetek agyon, könyörgöm!

4162040_316728a9507726a72254e9ba2b104f0a_wm

Mikor így rám jön a kajálhatnék, elgondolkozom azon, hogy ugyan milyen defektet húzna rám egy pszichomókus, elvégre az ilyen falási rohamok deplánne bugyigumiolvasztó hőségben tutiziher náluk dekódolva vannak különféle pszichiátriai kórképek alakjában.

Eskü, hogy nekem semmi stikkem nincsen, azokon túl persze, amiket itt bőszen beismerek, lásd a könyvbuziság, az orvosi dolgokhoz való elmebajos vonzódás, a sajtőrület, a sorozatfüggőség és a Grace klinika imádat, és mondjuk még a nyomdafesték szaglászás és a grafomániám.

De csoda-e, hogy ilyen fehér embernek abszolúte nem való időben elgurul a gyógyszerem? Kibekkelhetném ezt is, átalhatnám a nyarat, de azért az mégsem megoldás. Persze azt nem tartom kizártnak, hogy már csak flessből, de szundítok egy negyedórát.

Emlékszem, mikor még töpörödött ugrifüles voltam és a papa által rendszeresített megnevezésem a “csuri” volt – amelyet időnként még ma is előhúz – ilyen időben már rég pihiztem a kanapén. Megettem a mama által készített finom ebédet, aztán a macimat fülön ragadva elsunnyogtam a kanapéra szunyálni. Papa ült a fotelban, olvasta a napi sajtót, fejtette a keresztrejtvényét, én meg záros határidőn belül már álomországban róttam a köröket.

gfffg

Ha jól tippelek, 1990, talán ’91 nyara… Papáékkal a hintaágyban

Ennek a cukiságnak viszont van egy a felnőttlétemre kiható hátulütője is. Ha végzünk a vasárnapi ebéddel, és mosogatás után feldobom magam a kanapéra, hogy én akkor kérem szépen olvasok – ne adj Isten, tanulok – akkor annak maximum negyven percen belül könyv-, és füzetelhajítás a vége: fordulok egyet és alszok, mint a jógyerek-koromban (papának ugyanis hithű meggyőződése, hogy kislánynak jó voltam és okos, most meg csak a nagy pofám van 😀 – drága barátosném, Emese, bólogatást befejezni!).

Ő ezen mindig nevet, hogy na, csak nem aludni készülődöm, mire én felvázolom neki a nagy büdös helyzetet, miszerint az újságzörgés az évek során olyan erős összekapcsolódásba került a szürkeállományommal, hogy ha ő olvas, én nyolc kávé plusz három bomba után is automatikusan elalszom.

Ezt ő nem hiszi. Én tudom.

Most nem zörög újság, de a ventilátort beállíthatom szélfunkcióra, berakok egy laza összeállítást, beflesselem, hogy a mexikói partoknál fekszem egy pálma alatt és elfeledkezem a világ összes mocskosságáról…

Szép álmokat 🙂