Ikonok, idolok, cicababák – női szakasz ribimentesen

Egy nő sosem dícsér nőt – ezt egyre gyakrabban hallom a pasiktól a környezetemben, és mindig hevesen tiltakozom ellene. Ugyan már, ez hülyeség, én igenis elismerek egy másik nőt, ha megérdemli.

Ha meg. De ha nem. Akkor aztán van repedsarkú csámpás riherongyozás! És bevallom őszintén, általában inkább ez van. Ezt a jelenséget leginkább az irigység váltja ki belőlem, ami bár csúnya dolog, de létezik és mint olyan, időnként az én hibátlan természetemben is felüti a fejét. Pontosítok. Van, akit nem csámpásozok, az a kivétel. Az meg tudjuk mit csinál, meg mit erősít. Hát ennyi. És a világ még mindig kerek.

Viszont ezekből az irigyelt, ám inkább csodált nőkből nincs annyi, mint a nem csípettekből, így górcső alá venném őket. Hogy kit miért. Lássuk.

Ott van például a nagy Szex & New York idol, Sarah Jessica Parker. Ő volt éveken át a szingliség megtestesítője, a nők szóvivője és a pasik által is ismert sorozatsztár, akiről általában annyit tudtak, hogy szőke, kurvavékony, ír és állandóan a férfiakat pocskondiázza. Nem is igaz. Bírtam a csajt, ma is bírom. Közös vonásunk az írásmánia, azzal a különbséggel, hogy ő pénzért teszi; valamint a cipők iránti szerelem. Nekem is van saját SATC-társaságom, a probléma vele annyi, hogy nálunk két Carrie és két Samantha jutott a sorsolásnál, de így is bírjuk a tempót. Múltkor az egyik barátnőm pont azért nyektetett, hogy írjak már, mert unalmas perceiben nincs min röhögnie, és ő igenis elképzeli, hogy kiülök a teraszra és a hideg limonádét szürcsölgetve ontom a baromságaimat az éterbe írogatok. Fel kellett világosítanom, hogy ez egy olyan utópia, ami sajna soha nem lesz megvalósítható. Ha jó idő van, süt a nap, ergo a monitorból a nap tükörképén kívül szart sem látok. Ha fordítva ülök neki, kiég a retinám. Ha meg nincs meleg és napfény, ugyan mi a Lucifer göcsörtös micsodájáért ülnék kint, mikor itt bent minden oké?

carrie-bradshaw-writing-2

 

A következő megint egy Jessica, de ezúttal Simpson. Nála a haj, az exférj és a stílus a számomra bámulnivaló. Szőke, ami klappol, de ő általában gyönyörű napsütötte árnyalatokban pompázik, míg engem azzal kap el a szülészorvos a folyosón, hogy biztos jól vagyok-e, mert nagyon fehér a színem. Kishíjján pofán röhögtem. Nálam ez a normális.

Barna szeme van a szőke, időnként barna vagy vörös hajához és hol a derekát csapkodja, hol épp laza bubiban nyomja. Nem egyszer vittem a fotóját a fodrászomhoz, hogy na, akkor ma így, jó?

122b83e198_31058220_o2

 

A következő dolga a volt férje. A volt férje, aki olyan, hogy rajzolni nem lehetne jobbat, isteni hangja van, tökéletes teste (egyszer olvastam valahol, hogy bizonyos részekkel nem volt teljes a hepinesz), de egyszerűen csodaszép párt alkottak. Erre elválnak. Hát menjetek a fenébe. Ha nem tudnád, kedves Jessica, engem az urad segített át a kórházas cirkuszomon. Állandóan az ő albumjait hallgattam, és tényleg jobban lettem attól, hogy a fülemb búgta, hogy You are not alone… Ha nem tudnád… Meg ha érdekelne. Na jó, én megyek a fenébe.

083421D9-EC8C-4C32-9049-CB1CAC1C1A72
xin_5106030810520382000626293.simp.lc.092811

 

Olyan szép volt az esküvőjük is, hogy akárhányszor meglátom, elkezdek bőgni – oké, én mindenen bőgök, de akkor is.

Ezt a pasit, ezt elhagyni???

35-Nick-Lachey-picture

 

Olyan karjai vannak, hogy az egyik weblapon cikk jelent meg Nick Lachey best arm moments – címmel /N.L legjobb kar-pillanatai/. Ebben a videóban pedig tényleg elhiszem, amiről énekelnek. Hogy egyikük meghalt, de néha az önző pillanataiban azt kívánja, bár vele lenne…

Szóval Jessica, legyenek bár dögösek a cuccaid, szépek a gyerekeid, és gyönyörű a hajad, egy nagy marha vagy. Az új férjed, meg hát hadd ne mondjam…

Kislánykorom szappanoperáiból Thalia Sodi, mint Rosalinda maradandó nyomot hagyott bennem. Az a szemöldök és az a derék… Igaz ugyan, hogy lengőbordák nélkül született, de akkor is…

Thalia Sodi 024 1600x1200

Aztán van két nő a múltból, mindkettő gyönyörű és mindkettő filmvászonra született. Sztem róluk nem is érdemes beszélni. Ámulatommal nem vagyok egyedül.

9415_71179-romy-d0000FEBFf4dbb039669d 66335144_christine1958tou02g

Romy Schneideréket látva, mintha Mamáékat látnám:

52692_497545696935790_1338383608_o

Audrey Hephburn meg Audrey Hephburn és kész.

audrey_hepburn_69151-1400x1050

Menjünk inkább tovább. A következő csaj nem akkora “nagy szám” mint Jessica, de én nagyon szeretem. Meredith Grey, a Grace klinika bűbájos doki nénije. A legjobban azt szeretem benne, hogy van egy olyan barátnője, mint nekem, aki az én emberem, meg még talán azt, hogy neki is szemrevaló kis férje van a filmben… Imádom, hogy a kettőnk személyisége annyi mindenben egyezik. Mikor mindenki hülyén néz rá, én bólogatok, hogy igen, ezt aztán ismerem. A nézők meg ordítanak, hogy ez tuti dilis.

Hozzáteszem, annyira nem nagy szám, hogy köpeny nélkül lehet meg sem ismerném 😀

112689_076_pre.preview

A következő a ritka kivétel. Nem bírom a vörös nőket a filmvásznon. Nem tudom miért, de unszimpi a legtöbb. Túl könnyen azonosítom őket a rókákkal. A róka meg ugyebár nem a kedvesség mintázott szobra, ezt mindnyájan tudjuk. Egy nyuszi még csak-csak, de a róka?

Ő a feljebb említett Derek Sheperd első neje, a mocskos cédaként belibbent dokinő, Addison Shepherd. Megjött, mert otthagyta a pasit, akivel csalta az urát és most ott ficereg a nagy szerelem útjában, mert neki mégis jó lenne a “rossz férje”. Hát kabbe – így kezdtem a vele való kapcsolatomat. Utálkoztam, hacsak megláttam is. Aztán könnyesre röhögtem magam az egyik mondatán és máris ‘jóban lettünk’. “Te tudtál a mocskos szexről amit a mocskos férjem művelt a mocskos szeretőddel?” Mocskos! Ez lett nálam az év szava 2013-ban. Azóta is röhögök ha eszembe jut. Pedig vörös, tényleg!

addison-montgomery-shepherd-addison-montgomery-845632_1000_1500 93741335_83

Hát még egy nő maradt. Egy, aki talán a legelső volt. Sarah Michelle Gellar, alias Buffy, tinikorom gyöngyszeme. Múltkor már ejtettem róla pár szót. Ő leginkább a testi hasonlóságokkal vonta magára a figyelmem: hogy létezik még nő a világon, aki 164 centinél alacsonyabb? Álmomban nem gondoltam. Nem vagyok mutáns? Az normális, hogy én állok a tornasor végén? Buffy lett a főfőfő színésznő. Aztán ahogy elmúlt a letargia – és három hellyel előrébb ugrottam a tornasorban – Buffy is a feledés homályába veszett. Időnként rákeresek, mint régi ismerősre, s rá-ráámulok a családjára és őszülő férjére, Freddie Prinze Jr-ra aki legyen bármekkora jópasinak kikiáltva, nekem úgy nagyon sose jött be (mint Matthew McCaun – le se tudom írni a nevét csávó és Colin Pharrel).

article-0-0020883500000258-604_468x688

sarah-michelle-gellar-freddie-baby-zoo-05152012-06-435x580

Hát így múlik el a világ dicsősége. Van olyan nő, akire nem fujjogok, hanem tényleg szeretem és tátott szájjal bámulom. Bizony, ezt is megértük. Kit az évszakelmélete miatt, kit a hajáért, kit a férjéért, kit mindháromért, de becsülök és kicsit irigylek – ma nem azt írtam meg, hogy ki húzott fel, hanem inkább, hogy ki mivel húz fel. Mert ők jutnak eszembe, ha nincs kedvem ricinusozni, ha nem akarok sminket lemosni vagy ha épp úgy érzem elég rám ma csak egy póló is és smink se kell.

Motiválnak. És ez rég elég.

Reklámok

Konyhakerülőből házitündér – DNS, fuck you!

Ez a mai a blog történetének 100. bejegyzése. Na, jó. Ha őszinte akarok lenni, a százkettedik, ugyanis mostanság mintegy véletlenül közzétettem plusz két idézetet és ezáltal ez a nagy lett a a 102.

2007 áprilisában indítottam az oldalt, de úgy Istenigazából 2010. február 16-án jött az ‘új énem’ első gondolata. Ha még tovább boncolom a helyzetet, 2011. februárától jönnek az igazi írásaim. Azok, amelyeken jót nevetünk (biorépa és brokkolihiszti; kanegerek és fuldoklók;hobby:férjhezmenés), és azok, amik talán kicsit sírósak: a kórházas sztorik, a Karácsony Mama nélkül, és azok, amelyek egyszerűen még és még többet árulnak el rólam és a pestutálatról majd a szerelemről, a kórházundorról – amiből hivatás kerekedik, és természetesen nem maradhatnak ki a kedvenc témák sem: a hülye pasik, a jó pasik, a béna pasik, a szemét pasik; a pasik, akiket imádok, és még hozzá A PASI. Tehát volt itt már mindenről szó, csak épp a metafizika alaptéziseit kerültem ki rém fondorlatosan, elvégre lövésem nincs a dologról; de ha így folytatom, lehet hogy még az is sorra kerül… Én nekem már nem szokásom csodálkozni. Semmin sem!

“A biológia szerint azok vagyunk, akik születésünkkor vagyunk. A DNS-ünk kőbe van vésve, nem változik. De nem csak a DNS-ünkből állunk. Emberek vagyunk. Az élet változtat rajtunk. Új vonásaink lesznek. Nem óvjuk úgy, ami a miénk. Nem versengünk. Tanulunk a hibáinkból. Szembe nézünk a félelmeinkkel. Így vagy úgy, de találunk módot, hogy többek legyünk mint a biológia. A veszélyes csak az, hogy túl sokat változunk. Annyira, hogy magunkra sem ismerünk és visszatalálnunk nehéz lehet. Nincs iránytű, se térkép. Csak be kell csuknunk a szemünket, lépni egyet és remélni, hogy odaérünk.”

Ez az idézet a hőn imádott Grey’s Anatomyból van, amit azon túl, hogy az efféle monológjai miatt istenítek, szeretek azért is, mert marha jól rögzíti az orvosi kifejezéseket a fejemben.

Ez a szöveg tökéletesen megfelel az én nézeteimnek is, hiszen napról napra rácsodálkozom, hogy milyen vagyok ma, ahozz képest, amilyen tegnap, fél éve vagy húsz éve voltam. Ha jobban belegondolok, hogy 24 év már mögöttem van, sikítófrászt tudnék kapni és félő, hogy szétverem a falat itt mellettem. Nyugalom. 25 év van mögöttem 😀

Pont ma nézett rám elkerekedett szemekkel a trafikosnő, mikor közöltem vele, hogy huszonöt múltam és rég nem kéne személyit villogtatnom a cigivásárláshoz – de ő azzal érvelt, hogy tíz év múlva ennek a szövegnek nagyon fogok örülni. Kijelentettem a tényt: már most is örülök.

Ha a változásokat nézem, az tűnik fel, hogy mindig a negatív események lendítenek előre. Mindig azok sokkolnak úgy le, hogy utána valami döbbenetes változás indul el bennem…

Mikor Mama elment, immáron három éve, össze kellett kapnom magam és átvenni a háztartást. Megtanultam főzni, ami rossz kifejezés, hiszen csak nekiálltam és zsigerből ment. Erre mondtam anno azt, hogy ahogy sok más vonást, meg a természetét, úgy ezt is örökségbe kaptam. A hihetetlen főzőtudományát.

Aztán jött a tavaly nyári műtét, ahol már a műtéti előjegyzés megtárgyalásakor el akartam futni – nemhogy én befeküdjek oda, a zöldcsempés pokolba, ahol fehér meg kékköpenyesek üldözik ki az ember lányát a világból a fájdalmas macerlásukkal meg a hülye “hogy van? – kérdéseikkel”… Aztán mégis befeküdtem és pár héttel a műtét után már a sebészetről olvasgattam. Később kitört az anatómiai érdeklődésem, majd jött ugye szembe a tanfolyam áprilisban és kikötöttem a mentőknél.

Én, a mentőknél, hogy naponta kismilliószor vigyünk beteget a kórházba, hogy vért lássak és tűket. ELMEBAJ!

Most meg ott ténfergek a kórházban, épp a neurológián, előtte a központi intenzíven, meg a belgyógyászaton, és csak hűzök meg házok és közben visítok, hogy mi mindent kéne megtanulni… A fő útvonal már megvan, de az ösvényt még ki kell választanom, hogy merre  akarok menni pontosan… Tetszik a dietetika, imádom a gyerekeket, érdekel ez is meg az is, csak lövésem nincs, hogy pontosan mi fog még úgy elkapni, hogy ottragadok.

Ezek a nagyobb és észvesztőbb változások, amik engem értek, de mind elég radikális. Konyhatündér egy konyhakerülőből, és egészségügyes egy tűfóbiásból.

Very Funny!

A kisebb változások is elég ledöbbentőek: utáltam a horrorfilmeket, de még a thrillereket is, mostanság meg egyszerűen csak azokat bámuljuk a tévében. Emlékszem M. mennyit győzködött, hogy nézzünk meg ezt vagy azt, nulla sikerrel. Most meg, én töltöm le önként és igaz, hogy néha visítva meg anyázva, de forszírozom a megtekintésüket.

Eddig akkora húsevő voltam, amekkorát még nem hordott a hátán a föld, most meg inkább tészta meg főzelék. Nem kell a csoki, pedig töménytelen mennyiségben fogyasztója voltam, most meg sósat, sósat, jó ropogósat…

Utáltam a fasírtot, pár éve imádom, holott azt is utáltam, hogy ugye azt tojással meg darlthússal kutyulva készítjük és ildomos közben a fűszerezés végett meg-megnyalni a nyers húst, hogy vajon jó-e az ízélmény – s láss csodát, most azt is bőszen nyaldosom.

DNS ide, vagy DNS oda, az én életem maga a változás. Aztán lehet az is, hogy mindez azért, mert a DNS-emben kódolódott a dolog.

Franc se tudja.

Abban viszont biztos vagyok, hogy hálás vagyok minden új poszért, amire azt mondjátok, jó; és minden értékeléssel, kommenttel a mennybe megyek, még akkor is, ha az adott azt ecseteli, hogy a véleményem faszság. Legyen faszság – hiszen ezért írom, hogy reagáljatok. ez vagyok én, a vitaimádó, lehet jönni érvelni, tán még meg is győztök.

Köszönöm az eddigi olvasókat, a követőket és többi bloggernek is köszönöm az állandó véleményezést!

g

Hová tűntem? – a fejsze és a kemény fa esete

Meg az a tök kemény fejem…

Árulja el nekem valaki, hogy a kénköves pokolba kerültem én egy mentőápolói képzésre? Mert igen, ez a nyomós érvem, amiért eltűntem az éterből… Reggel nyolctól délután egyig tanulok valamit, ami nekem olyan, mint Harry Potternek a Roxfort első évben: csodavilág.

Úgy figyelek, mintha az életem múlna egyetlen pislogáson is, és még mélyebbre fúrom magam az egészségügyi témakörökben…

Én, aki a vérvételnél inkább nyakát szegi a fejtekergetésben, csak véletlen se lásson egy villanást se a tűből, meg a folyamatból magából; én, aki egy hétre előre tudok remegni egy oltástól???

Mert ez voltam én…

Eddig.

Jelentem alássan, Jeanne D’Arc mégsem döglött meg, holott már jópárszor nekiestem, hol péklapáttal, hol gránáttal, de még mindig itt osonkodik bennem.

Pofám leszakad. Komolyan.

Már ott látszott, hogy elgurult egy kerekem, mikor műtét után a kórházból kikeveredvén nekiálltam a sebészeti eszközöket nézegetni a neten, hogy na hát mivel és hogyan is cafrangolhatták nekem odabent a hasamat… Persze ettől hamar elment a kedvem, mert fantomfájdalmakat véltem érezni a szikék láttán, így a pdf dokumentum hamar a süllyesztőben végezte, csak aztán jött a ráeszmélés, hogy azért mégsem olyan idióták ezek a sebészek, meg tán kicsit meg is értettem a “tökmindegyhogymiabajavágjukinkábbfel”- filozófiájukat.

Miközben hasamat taperolva óvatosan kúsztam-másztam az otthoni ágyon, azt fejtegettem papámnak, hogy valóban mekkora flash lehet, hogy ott járnak, varrnak, toldoznak-foltoznak, ahol más ember még azt sem tudja, hogy épp milyen szerve fekszik. Papa sem értette, hol hülyültem meg.

Zseniálisak – eddig jutottam, majd visszatipliztem a csini ruhák és frizurák világába.

De a dolog csak nem hagyott nyugodni.

Itt volt ez a hosszú tél, se munka, se pasi, se semmi; az unalom már majdnem csak sikeresen megdöglesztett, mikor újra elkezdtem a témában kutakodni.

Hmm, nézzünk sebészeti jegyzeteket, az olyan izgis. Nézzük kapásból a mellkasi műtéteket. Na, jó, kezdjük az elején. Így esett hát az, hogy bekucorodtam a plédem alá, ölemben a netbook és bújtam a sebészeti műtéttant csak úgy merő szórakozásból.

blonde-reading-book

Persze nekem a sok is kevés, és többet akartam. Keressünk Grace klinikát, és nézzük azt. Erről már született bejegyzés, aki olvasta, tudja, hogy teljesen belebolondultam.

Ha nem azt néztem, és nem a “tankönyvet” olvastam, akkor egy word doksit írogattam, amibe sutura meg arteria carotis féle kifejezések jelentését pötyögtem be, megint csak játszásiból. Jólesett. Hülye vagyok. Tény.

Aztán tavasszal a munkaügyin szembejöttek a tanfolyamok: ács, meg fröccsöntő gépszerelő, meg misimókus és mekkelek, illetve a mentőápolói.

Basszuskutyus, de jó. Áh, én ahhoz kicsi vagyok. Meg ki a fene bír ennyi infót megtanulni. Sok az nekem. Az okos szőke – elvet nem ilyen téren kéne bizonyítgatni, elég lesz a főzés, meg mondjuk valami lájtos, mint például a kutyák vagy épp a sütik témaköre.

Aztán hazamentem és meséltem papának. Hogy na ugyan mit láttam én Füreden, és milyen jó lehet. De persze neki is előadtam, hogy ez csak egy ilyen kis ábránd, meg én ugyan már dehogyis, mire ő leoltott, hogy ne legyek már hülye, ha ez tetszik, hát ez tetszik, és nem vagyok én olyan sötét, simán megtanulható az is, mint bármi más, csak ne legyek épp bivaly lusta.

Na, erre nem is kéne figyelmeztetni, mert pláne az vagyok.Vagy mégsem.

10 perc nem telt bele, én már a munkaügyit tárcsáztam, hogy mi a menete a jelentkezésnek, mikor mehetek be ezügyben és társai. Másnap már a soromat vártam…

Eltelt cirka másfél hét és eljött a felvételi napja, ahol mindenki valami laza iq-tesztre vagy épp általános műveltségi kérdéssorra készült, ehelyett hozzánk vágtak egy anatómiai feladatlapot…

Na, okos szőke, most emlékezz vissza a sok olvasott bioszra! Hogy is van a ficam? Meg a sinus-csomó mi a búbánatért is olyan fontos?

Ezer meg egy szerencsém, hogy nőnek születtem, így sminkelés kapcsán legalább a járomcsont helyzetét hiba nélkül jelöltem a lapomon, elvégre a pirosító helyének fontos támpontja az arc ezen része.

Karikázunk, ikszelünk ezerrel, lesz, ami lesz alapon beadjuk, majd kint megy a kaffogás, hogy még szóbeli is van ám, ember!

Leültetnek egy mentőssel szembe, és add elő magad, hogy minek jöttél, mit akarsz és miért nem mondtál már rég nemet az egész képzésre.

Oké, oké, ha előadás kell, hát lesz performansz. Szépen levezettem, hogy tisztában vagyok a jogi helyzettel, hogy törvényi szabályozás szól arról, hogy nőként 30 kilónál többet nem emelhetünk, így mentőautó kizárva; csak én, nem is arra pályázom, hanem az irányításban akarok dolgozni.

Láttam az arcokon, hogy hoppá, engem nehéz lesz innen eltántorítani, és mivel én eldöntöttem öszvér – akarom mondani, oroszlán – lévén, hogy ezt akarom, ez is lett.

Jeanne D’Arc, most jó, hogy voltál.

Egy hét múlva kaptam a telefont, hogy kész, mehetek orvosi vizsgálatra, alkalmasságira.

Cidrizés indul, mi van, ha a Crohn miatt elkaszálnak? Simán rámfoghatnak valamit, és lőttek a kis tejszínhabos álmomnak. Hmm, legyünk ott is kemények. Meg vagyok műtve, jól vagyok, élek és virulok, tessék engem engedni okosodni.

A doktornő nem tapsikolt örömében, javasolt valami kevésbé stresszes melót (jogos lett volna visszakérdezni, hogy tud-e olyat manapság), amire én bőszen bólogattam és hümmögtem és igenigeneztem, csak kapjam már azt a pecsétet, és hadd húzzak haza a jó hírrel.

Megkaptam, naná.

Két nap múlva beiratkozás, a harmadik napon pedig elkezdtük a lecsóban kavarászást: anatómia, durr bele.

Következő órán dolgozat. Csontrendszer.

62411_1a

Hogy én hányszor átkoztam el közben a csodálatos természetet, amiért 206 darab csontból áll az ember váza, az titok. Mindenesetre eközben valami eszméletlen kábaság fogott el, hogy szinte beleszédültem a gondolatba, hogy azt tanulhatom nap, mint nap, amit eddig hobbiból olvastam és mindig csak annyit kaptam érte, hogy “hát te nem vagy normális, esküszöm”.

A dogáknál erőteljesen támaszkodom a gimis bioszórákon tanultakra, a hatévnyi kényszer-latinórákra, illetve a grészklinikából felszedett okosságokra: egész istenesen beválik ez a kombináció!

Mikor korábban barátnőm mellett este élettan jegyzeteket és a szív felépítését olvasgattam, ő csak a fejét csóválta, mire én:

– De annyira eszméletlen! Szenzációs. Meg akarom tudni, hogy hogy működik, hogy miért ilyen, mitől dobog…

– Minek?

– Mert nem értem és tudni akarom!

– De mér’? Ott az a buzi tévé! Nem tudom, hogy működik, csak élvezem, hogy van. Ne akarj mindent tudni, örülj, hogy működik és kész. – majd befordult és aludt.

Más örül, hogy van, én meg azon merengek, hogy miért van és hogyan ketyeg a ketyegőnk… Persze ez még akkor volt, mikor erről a tanfolyamról halvány segédfogalmam sem létezett és tényleg csak az oldalfúró mechanizmus hajtott bele az orvosi jegyzetek olvasgatásába.

Most pedig köteles vagyok ezekről olvasni…

Ez aztán olyan löketet ad a mindennapokhoz, hogy ha valaki nekem ezt mondja korábban, pofán röhögöm.

Hogy van olyan valami, ami miatt én szívesen kelek ki fél hétkor az ágyból? Hogy örömmel megyek suliba és sajnálom, hogy péntek van és két nap szünet következik?

Hogy az sem érdekel, hogy a hétfő úgy kezdődik, hogy anatómia számonkérés és hepatitis-B oltás? És, hogy az élbolyban vagyok, mikor sorban kell állni a beadatásáért?

Gyerekek, álmodom, vagy ez megtörténik?

4502.w

Mama, a nyuszi idén répatolvajlásért ül a dutyiban?

Az, aki a címből próbál a mai bejegyzésre következtetni, nem lesz könnyű helyzetben. Leszámítom az egy-két bennfentest, aki tudja, miről is fog szólni a mai fáma: na nem, senki nem tudja előre, sem legjobb barátnő, sem pasi, sem olyan, aki épp mellettem ül írás közben.

Ha azt mondom, épp írok, páran bepróbálkoznak: miről?

Az okosok nem. Ők tudják, hogy a válasz röviden és tömören, de mindig ugyanaz.

Majd megtudod.

Pont akkor, mikor a többiek. Amint elkészül; amikor rányomok a közzététel gombra, mikor fellököm fészbukra, mikor hátradőlök és azt mondom: kész!

exited

Na, akkor meg fogod tudni. Ha végigolvasod. De lehet, hogy akkor sem. Vannak címeim, amik olyan belsőségesek – hogy ez a szó nekem mennyire mást jelent! – , hogy talán csak én tudom, mire is utal. De ez így jó. A mai viszont hamarosan kiderül…

Nem egyszer ismertem el, hogy betűbuzi vagyok. Hogy szaglászok és simogatok és átlapozok újra, meg újra. Így megy ez nálam.

Mikor megkaparintom a legújabb szerzeményemet, bekuckózok vele egy sarokba, egy fotelba, egy lámpa alá és nekiállok a kielemzésének.

Képkivágás

Addig aztán csönd van. Mármint részemről, én kussban vagyok, de tudom értékelni, ha a környezet is halkított verzióban fut. Időnként aztán egy óóó. Meg egy jajj! Meg egy édes Istenem.

Meg pár ez-ez-ez-óóó-jajjj-édes Istenem!

Ekkor csak annyi a reakció:

– Táska?

– Nem!

– Ruha?

– Neeeem…

– Akkor cipő!

A válaszom egy elhaló aaaazzz…

Fotó4592

Hát igen. Ez vagyok én. Az első blikkre egy ruha-, cipő-, és táskamániákus liba, akinek addig terjed a figyelme, hogy mikor hol vannak leárazások.

EGY FRÁSZT!

Pedig nagyon nem. Engem még kérlek szépen, a fizika is érdekel. Ne, ha érteném. Tátott szájjal tudom hallgatni a válaszokat a miértjeimre, de hogy egy büdös kukkot nem fogok fel belőle, az olyan biztos, mint, hogy épp a konyhaasztalnál ülök és verem a klaviatúrát, aminek eredményeként az eszementségem kiderül azok számára is, akik eddig nem voltak benne totálisan biztosak.

Egy dolog van a kerge kis bolygónkon, ami nem érdekel, az pedig a politika: tudom, hogy fontos, meg tudom, hogy képben kell lenni, mert az én életem, de! Amíg a kutya nem kérdezi meg, hogy mi lenne jó, hogy lenne jó, és amúgy se érdekli őket; addig én sem figyelek arra, hogy ők éppen mi miatt anyáznak, ha éppen nem a napi párszázezres apanázsukat szórják. Pont.

Érdekel a kultúra (a zene, a filmek, a könyvek, a kiállítások), a társadalom, a gasztronómia és a gasztroenterológia, a biológia, a pszichológia, a lakberendezés, az ezotéria, a sebészet, a gyereknevelés, a kriminalisztika – talán másodszorra tudtam leírni helyesen, mert első nekifutásra mindig kriminilisztikát akarok írni -, a kertészet, a sport, valamilyen szinten a járművek (ha nem megyünk bele túl mélyen a motor működésének mikéntjébe), a művészet és még a kémia. Persze csak ha arról a kémiáról van szó, ami két ember között működik és nem arról, amikor a hangyasav reakcióba lép a diklóretánnal és tudni kéne, hogy mi a búbánat fog ebből kisülni.

Szóval a kémia és én? Híg kénsav és réz: nem reagálunk.

Összességében elmondható azt hiszem, hogy olyan vagyok, mint egy féléves töpörödött törpördög: mindenbe belenyúlok egy kicsit és vannak dolgok, amikbe bele is ragadok örökre (lásd Carbonfools, Grace klinika, sajtos pirítós).

A legújabb felfedezésre váró területtel bő féléve kerültem köszönőviszonyba, mikor elkezdtem asszisztálni egy edzéshez. Asszisztációs feladatköröm a számolásban és a stopper figyelésében merült ki, és nem is vonzott beljebb a dolog. Akkor.

Aztán elkezdett elegem lenni. Elegem lett abból, hogy nem tudok kinyitni egy mocsok üdítősüveget, hogy lihegek, ha felérek a harmadikra, és hogy már nem tudok hegynek felfelé sétálva telefonálni.

Állóképesség és szufla: lóg a szögön. Hurrá!

Egy újabb dolog, amiért “köszönetet kell mondanom” a Crohn-betegségnek. Seggberúgás formájában. Akkorát rúgok most bele, hogy vissza sem talál.

PENTAX Image

Ment a fogadkozás akkor is, még a műtét előtt is, de jobb, hogy akkor nem vágtam bele, hiszen azzal a gyulladással, lehet, hogy ki is purcanok vagy  elvisz az alapjáratom 110-es pulzusom, ahogy felmegy 160-ra. jobb, hogy akkor nem hazardíroztam.

Mikor bejelentették a műtétet (itt), először bőgtem, aztán elkezdtem filózni a lehetőségeimen: ha túlélem, akár utána jól is lehetek, lehet saját életem, amit én dirigálok és nem a nyamvadék belsőségeim. Hú, hát akkor én edzek ám majd. Mindenfélét, amit csak akarok…

Na ja. Pár dologgal nem számoltam. Hogy bemegyek műtétre lestrapálva 45 kilósan és kijövök 41 kilóval úgy, mint egy zombi, és annak is tapsolni fogok, ha fel tudok már egyedül kelni, nemhogy álmodoztam hasizomról meg fekvőtámaszról. Pfff.

FB_IMG_1343219344261854

40 kiló, műtét után két héttel… Hasizmok nélkül

Aztán utána minden apró fejlődéssel jött a majré is, hogy na ez vajon normális-e, szabad-e ezt már, vagy ez is sok, és ez hogy itt most érzem, nem-e azt jelenti, hogy hívhatjuk a mentőt, mert valami elcsesződött.

70 fokos kánikula, én meg otthon csücsülök és várom, hogy leteljen a hathetes időszak, míg minden tilos és ezzel együtt vártam a nyár elteltét is.

Aztán csak nem így lett! A nyár volt szíves és húzta szeptemberig, én meg még a strandra is lejutottam és még le is vetkőztem. Igaz, negyedóráig ment a nyügölődés, hogy ezt tuti senki nem akarja, jobb lenne ha pólóban fürödnék, de aztán a habokból felbukkant Jeanne D’Arc és kivágtatott a partra:

– Emeld fel az elpuhult hátsódat, vagy emeltesd fel, de indíts bele a vízbe, mert nyakon váglak! Akinek nem tetszik, az majd nem néz oda. És ennyi a mese. Takarodj!

Hát így is lett. A végén még röplabdázni is beálltam, persze ésszel, meg egy vödör mésszel, de játszottam.

Az oroszláni öntudat meg tovább piszkált, egyre csak izgatott a dolog, hogy ideje lenne összekapni magam, csak a súlyom még mindig 47-48 kilónál mozgott és a fizikumom is megegyezett a döglött egerekével.

De most, bepipultam: megvan 53 kiló, van étvágyam és jön a nyár! Ha most nekiállok a szuperprogramnak, talán lesz is belőlem valami: amennyiben itt fogadkozom, még égés is lesz, ha nem, tehát plusz motiváció is adódik…

És, hogy mi az a bizonyos?

Hát a fegyencedzés. Egy állítólagos börtönlakó által újraélesztett technika, aki a rácsok mögött igyekezett túlélni. Az amcsi filmekből és a celebbörtönzések kapcsán mindenki tudja, hogy ott a gyengébből felmosórongyot csinálnak. Erő kell és tekintély.

Én nem készülök börtönbe, de még csak valamiféle nagyobb bepofázásra sem, hogy ennyire toppon kéne lenni, de szükségem van az egykori fizikumomra.

Anno a gimiben (leszámítva az utolsó két évet) példa voltam. 160-164 centivel és negyveniksz kilóval maximum fekvőtámasz, maximum hát-, és hasizomgyakorlat, a kötélre pedig úgy mentem fel, mint akinek megadták a kezdőlökést (pedig nem!). Egyedül a futással volt bajom, de azzal sok. Kezdetben még összekapartam a hármast érő távolságokat, aztán ez elindult lefelé a lejtőn, ahogy a Crohn átvette az irányítást.

A futás nekem egyenlő lett a megszégyenüléssel és az elégtelenekkel, nem csoda hát, ha mindig undorodva néztem azokat az embereket, akik önszántukból futkosnak hajnalok hajnalán és utána olyan boldogok, mintha közölték volna velük az adók eltörlését.

A kondim egykor az enyém volt, és ezzel a nagyon spécin felépített módszerrel vissza is veszem.

A fegyencedzés lényege 6 olyan gyakorlat, amelyhez a saját súlyodon kívül alig van másra szükséged.

A hat gyakorlat: fekvőtámasz, lábemelés, guggolás, húzódzkodás, híd, és a kézenállásban fekvőtámasz.

Nem tűnik nehéznek, tudom. De ne a normál elvégzésre gondoljunk: ezek a gyakorlatok 10 lépésre vannak lebontva és a tizediket nevezzük mindegyiknél mesterlépésnek.

fe03

Egykezes fekvőtámasz, egykezes húzódzkodás, egylábas guggolás, lábemelés függeszkedésből, egykezes fekvőtámasz kézenállásban, híd állásból állásba visszaérkezve.

g

Lehetetlennek tűnik, Photoshopnak, genetikai rendellenességnek, mindennek, csak normál erőnlétnek nem.

Pedig az egész úgy lehetséges, hogy ízületkímélő-, és erősítő feladatokat leírás alapján megfelelő rendszerességgel végrehajtunk.

Én addig akarom csinálni, amíg a szervezetem felfogja, hogy van visszaút és nem törvényszerű nekem a lejtőn mindig lefelé haladnom, hanem lehet lapos hasam és nem túl izmos, de formás lábam…

izmos láb

Ez nekem a túlzás kategória. Rubint Réka féle izmosság, ami szerintem nőn már csúnya.

145f83631f077a07c42b8c37e24097d9

Ez pedig a még tetszetős kategória. Hát így néz ki a kitűzött cél.

A motiváció pedig az, hogy tudom, hogy létezik, van nő, aki erre képes. Nem is egy. Minden csak eltökéltség kérdése…

Húsvétra meghozza a nyuszi az első kötetet, bár már neten elolvastam, nekem kézbe is kell…mintha betűbuzi lennék… Kíváncsi vagyok, milyen az illata!

És nem a polcra kell!!!

Tegnap nekiveselkedtem a lábemelésnek és a fekvőtámasz első szintjének, a falnál történő gyakorlásnak, de még ma is alig bírom a karomat felemelni és megtartani. Édes jó izomláz, szeretlek!

Aztán kitavaszodunk, és elkezdek kicsit futkorászni is, és később jöhet a pilates (könnyűnek látszik, de másnapra belehalsz) és a jóga is. Aztán keresek valakit, aki eljön velem fallabdázni, mert azt aztán tényleg imádom!

pilates-classes termek_01 joga

Ezt ide kifirkáltam, és kéretik időnként rákérdezni, hogy csinálom-e. Büszke vagyok, de sajna az egóm azt is magával hozza, hogy hajlamos vagyok elvárni a testemtől, hogy magától váljon bombatestté, anélkül, hogy én egy tapodtat is mozdulnék érte.

Hát ennek itt van vége!

98dc168c8ff2954c81916c67a4eb6eda

Az egyetlen, aki azt mondhatja, hogy nem vagy rá képes, az te vagy. De nem kell odafigyelned!

193075eb75597663f44cee20eb4fd379

Nem, a lábaid nem olyan fáradtak. Bizony, kapsz levegőt. Menj tovább!

Ennyi volt hát a mai tanmese, hagyom pihenni a karjaimat, mert nem viccelek, olyan mintha még a krampácsolástól is leszakadna, márpedig nagyobb szükségem van rá, mint valaha…

A Bloggerina 2013 lezárulása előtt kaptam egy levelet, amelyben egy online magazin kért fel arra, hogy legyek a munkatársuk. Plafonig ugráltam örömömben, hiszen ilyenre sosem gondoltam eddig. Nem én próbálkoztam, hanem engem kerestek meg… Ezentúl ezen az oldalon is találtok tőlem irományokat és bízom benne, hogy pont annyira fog tetszeni, mint az eddigiek itt.

Amit még hozzáfűznék, az, hogy a sokat emlegetett díjátadón nem tudtam megjelenni, de pár nap múlva postán megérkezett az ajándék, és azóta is a vitrinben van. Az oklevél pedig megy ki a falra 😉

Puszi Nektek! És milliomodszorra is nagyon köszönöm!

2013-03-08 14.30.10 884967_560133720676987_78659825_o

Majrézik, de csak nézi, csak nézi… – deviáns!

Szeretem a pörgést.

Utálom a kórházat.

Sorozatfüggő vagyok, legalábbis régebben az voltam, mára lelkes szérianézővé fokozódtam le és alá.

Zokszó nélkül kajálom a sablonos holivúdi szitukat, a nagy egymásra találásokat, a szerelmi bonyodalmakat és a családi fennforgásokat.

Riadtan szisszenek fel egy-egy csúnyább felvétel miatt…

El fogok mégis veszni.

Annyira tudom, hogy nem kéne belekezdenem az új kedvenc nézésébe, mert annak idején már a reklámja kapcsán is beindult a fantáziám, de én már csak ilyen lökött vagyok. A ‘nemkéne’ csak benzin a tűzgyújtáshoz.

Fogtam hát magam és ‘beszereztem’ az első évadot, a Grace Klinikából… Tudom, tudom, lerágott csont, itthon a nyolcadik, kint a századik széria fut belőle, de én ilyen téren tologatom a megismerést. Mindent akkor ismerek meg, mikor szerény hazánkban már az utolsó epizódokat hirdetik, aztán nem győzöm fülem-szemem becsukni, hogy nehogy meghalljak-meglássak valamit, amiről még nem akarok tudni. Lásd Gossip Girl – itthon fetrengtem műtét után és kaptam a fülest, hogy nézzem azt, ha úgysem láttam. Néztem. Rendületlenül. Most meg tiltom le a Cosmós bejegyzéseket  nehogy beleszaladjak valami olyan hírbe, ami nekem nem aktuális. Elvégre a negyedik szezont futtatom még csak.

GAS1Cast

Olyan ez, mint a véletlen meglátott meglepi. Hétszentség: meglepetésnek akarod megkapni, akkor ide a rozsdás bökőt, hogy pont akkor fogsz betrappolni a szobába, mikor az ajándékozó azt szuszakolná be a szekrénybe… Murphy törvénye. Meg a saját hülyeségem.

Miért nem akkor kezdtem el nézni, mikor adták??? Jaa, tudom. Mert a dilettáns csatornaigazgatók a jó filmeket richtig betolják a tizenegyórási műsorsávba, hogy élő ember aztán azt meg ne nézhesse – hiszen jó esetben dolgozik/tanul aznap és másnap is, illetve ha nem, akkor is kellően fáradt már ahhoz, hogy fél tizenkettőkor belealudjon a tízpercenként megszakított adásba, még ha csak a lábát és egyéb testrészeit lóbálja is odahaza.

Pedig van egy sanda gyanúm, hogy egy ilyen filmnek nagyobb lenne a nézettsége, mint annak a sok szeméttelepi maradéknak, amit leadnak a főműsoridőben…

Katherine Heigl-t ismerem már mozikból, mint például az Ilyen az élet című vígjátékból. Szeretem. Nem csak, mert egy csini szöszi és jó ránézni, még nőként is, de van benne valami, amivel engem meggyőz. Első indok.

Katherine-Heigl-katherine-heigl-63753_1280_1024

Az anno hallatlan sikerrel játszott Vészhelyzet (ER) a második. Szerettem, szerettük. 1994-től adták 2009-ig Amerikában 15 évaddal. Fogalmam nincs már, hogy én magam hol szakadtam el tőle, de a mai napig emlékszem Ross dokira, Suzanre, Carol Hathaway főnővérre, Bentonra,és Green doktor halálára is. Akkor sírtam, meg mikor Ross lelépett. Meghatározó volt korai éveimben, az fix.

6a00d8341d0c6f53ef010535d5c261970b-800wi

A mostani bejegyzés az első alkalom, hogy megpróbálok párhuzamot vonni a két alkotás közé, de többször nem is tartom szükségesnek. Túl vagyok az első hat epizódon Izzyék kapcsán, de nem érzem, hogy fú, felesleges lenne néznem, hiszen schmidtelés az egész. Jó és kész. Mindkettő kábé orvosok-betegek-szakszavak-érzelmek katyvasza, de szerethető. Én kajálom, mint kacsa a nokedlit és nem érdekel, hogy egyszer hasonlót már láthattam, mert láthattam, hiszen két kórházsorozat közé túl nagy éket verni nem tudunk, mint ahogy két kórház is alapjaiban egyezik. Egyáltalán soha nem is szerettem az összehasonlításokat. Minek? Két ember napja, egy ház elkészülte, egy kapcsolat kialakulása nagyjából ugyanolyan, esetleg felcserélődnek a lépések (előbb szex, aztán bemutatkozás), vagy épp az egyikben több van valamiből…

A hármasszámú érv a sokoldalúsága a filmnek.

Szakadtam a röhögéstől, mikor a nagy hempergés után másnap reggel kisül, hogy az előző esti kamatypartner bizony a doki bácsi és ő lészen a csajszi főnöke… Hajjajj, a könnyem is kicsordult a fejük láttán. Sablonos? Lehet. Vicces? Amíg nem én kerülök a szituba, mindenképp!

grey-meredith-grey-508356_312_283

Elpityeredtem, mikor sikerült egy igen súlyos műtét és láttam a megkönnyebbülést és a hálát a beteg arcán… Megjátszott és csak tettetés? Igen! De attól még jól sikerült a jelenet és nekem is átjött. Ez a kulcs. Lehet valami rettentő újszerű és mégsem érzek semmit. Máris kuka.

Volt olyan monológ, amin eltöprengtem, ami gondolatokat ébresztett bennem és olyan is volt, amire talán most világítottak rá igazán.

“Nem tudom, miért halogatjuk ennyire a dolgokat, de ha tippelnem kéne, azt mondanám, a félelem az oka. Félelem a kudarctól, a fájdalomtól, a visszautasítástól. Néha pusztán a döntéshozataltól félünk. Mert, mi van, ha tévedünk? Mi van, ha helyrehozhatatlan hibát vétünk? Akármitől is félünk, egy dolog tuti biztos. Hogy idővel a fájdalom, hogy nem tettünk meg valamit, nagyobb, mint a félelem, hogy megtegyük.”

A negyedik érvem pedig egészen saját. Lehet, hogy mese habbal az egész, lehet, hogy minden egy ügyes forgatókönyvíró agyszüleménye, de nekem jólesik a film nézése, mert megértet velem dolgokat. Kezdem érteni a túloldalt. Feküdtem már kórházi ágyon, raktak fel a műtőasztalra, és hallottam már orvostól, hogy “sajnos már nem tudtunk segíteni”. Utáltam őket, hálás voltam, szájtátva bámultam rájuk, szidtam őket, de kicsit sem értettem.

Sok közülük soha nem volt az én térfelemen, és én sem voltam még egy percre sem az övükén. Soha nem érdekelt, hogy mennyit aludtak, hogy ez a negyedik műtétjük-e aznap, hogy mennyire próbáltak tényleg meg mindent, vagy mennyire érzik át a helyzetemet… Mondhatod, hogy film, hogy szemfényvesztés, hogy cukormázas sütemény – én akkor is kezdem megérteni őket. És azt is kapisgálom, amit eddig annyira gyűlöltem bennük. A ridegségüket, a mosolytalan arcukat, hogy nem tudnak a rettegő kis libához két kedves szót szólni műtét előtt, és hogy olyan szenvtelenül írják rá az ember kórlapjára, hogy újabb operáció szükséges.

Rohadj meg, szívtelen szemét! – mondtam eddig. Már nem mondom. Túldramatizálhatják a sorozatban az egyes eseteket, de az biztos, hogy célt értek. Én a 10-15 percben, amit egy-egy esetből látok, megszeretem a delikvenst és drukkolok érte a műtőasztalon, majd meghal… és én törölgetem a szemem sarkát… és hat rám…

Ők meg több alkalommal kezelik a beteget, eljön a műtét, a betegen segíteni nem tudnak, csak odavágják a kesztyűt és kisétálnak a műtőből… És most már értem: máshogy nem megy. Nem lehet barátkozni, megszeretni, mert máris nem fogja tudni tovább csinálni. Azért hidegek, azért kemények, mint az acél, mert védik magukat. Heti szinten veszíthetnek el betegeket, és ha mindhez kötődnének, egy hónap alatt szögre akasztanák a sztetoszkópot.

Most esett le az is, hogy az én orvosom is indokkal volt olyan, amilyen. Kedves volt, de tárgyilagos és tartotta a két lépés távolságot. Nem mosolygott, hiába próbálkoztam én, kimutatva örömöt-félelmet-szenvedést, ő nem reagált. Megnyugtatott, de csak mint egy egyszer látott embert. És nem azért, mert az érzelmi világa egy pajzstetű szintjén mozog, hanem valószínűleg ez a páncélja. Lehet, hogy kezdetben ő is barátkozott, mosolygott és aztán szenvedett. És ott rájött, hogy így nem lehet.

Ezzel a gondolattal párhuzamosan jön egy másik is. Ezek szerint a kedves orvos meg megrántja a vállát és továbbmegy??? Ők azok, akik mernek bűbájoskodni, mert mit számít, ha odalesz a páciens? Nem biztos. Hiszek benne, hogy ők azok, akik utána berúgnak kicsit-nagyon, vagy kimennek kosarazni, akár Ross doki a Vészhelyzetben… Vagy épp ököllel püfölik az öltözőszekrény ajtaját…

Kell, hogy legyen szívük, csak védik.

Ó, basszuskutyus, beleér a kezem a bilibe. Igenis vannak retardált dokik, akik azért nem haverkodnak, mert bunkók és nem azért, mert túl gazdag az emocionális töltet bennük.

Bárhogy is van, az efféléket elkerülöm, és inkább megyek a mosolygósokhoz, akik megpaskolják a kezemet, és összesúgnak a kórlap felett, hogy mi lenne, ha mégis hazaengednénk a kisasszonyt… Ők az én embereim. De értem most már mindet.

Ki így, ki úgy él túl.

A retardált pökhendi kretének meg nem érdekelnek, felőlem játszhatják a kiskakast a szemétdombon, de míg az osztályuk tényleg egy hulladéklerakóra hajaz, jobb, ha meghúzzák magukat. Érdekes, hogy aki rendet, fegyelmet és tisztaságot tart; mégis olyan, mint egy mezei házi doki. Nem arcoskodik, nem játssza az agyát, mégis mindenki tudja a helyét.

Tiszta sor, hogy betegből is van ezerféle, a nyavalygóstól, a haddmeséljemelavejemmunkahelyiprocedúráját-nénikéig, a hangostól a meg nem nyikkanóig, és persze van a mintabeteg, mint én.

Picit nyüszögtem annak, aki láttam, hogy megért, de amúgy előadtam Jeanne D’arcot és olvastam a letehetetlen Anita Blake-t, mint a kisangyal.

Abszolúte hangszigetelős fülessel hallgattam a zenéimet és csendben jegyzeteltem a bloghoz felmerülő agymenésemet.

Persze megtaláltam a pártfogóimat, de addigra belejöttem a keménykedésbe és egész jól lepleztem, hogy mennyire parázok… A fehérköpenytől azóta is gyomoridegem lesz, a műtős lift láttán pedig úgy kell összeseperni a maradványaimat a flaszterről, de hátha a legújabb sorozatom változtat ezen: időnként még kitakarom a belezős műtéti jeleneteket, meg hevesen elfordítom a fejem egy injekció láttán, de azt sem tartom kizártnak, hogy a végén a kórházban fogok dolgozni.

A végén… persze. Ha piros hó esik Afrikában és George Clooney megnősül. És engem vesz feleségül. Akkor tényleg!

Hmm… Mondjuk, az, aki a kórházból kijövet letölt egy orvostanhallgatói jegyzetet és elkezd arról olvasni, hogy melyik sebészi eszközzel mit honnan hogyan kell kivágni/kitépni, az valószínűleg deviáns kissé.

Úgy meg semmi sem biztos!

Support-staff-prepares-su-007

És negyedik plusz egy érvnek, hadd mondjak olyat, amit lehet, hogy egyesek már hiányoltak. Patrick Dempsey. Ki ez? Kit érdekel? Mit kell annyira isteníteni?

Nem értettem a cikkeket, hogy mi a nagy szám… Aztán megláttam a bánatos kutyusszemeit, a mosolyát a képernyőn, és elolvadtam, mint Milka csoki a napsütésben…

Patrick-Dempsey-hottest-actors-2963772-1350-900

Visszavonok minden reklamálást a személyével kapcsolatban és megyek inkább nyálat csorgatni 😉