A zenekar

 

Valahányszor elszúrok valamit, csak úgy fogok gondolni rá: feloszlott a zenekar. Bár “a zenekar” alatt az agyamat értem. A “feloszlott” pontos jelentése pedig “csúfos kudarcot vallott”.
(Jessica Park)

 

Az agy a legfontosabb szerv. Az agy szerint.

Az agy a legfontosabb szerv. Az agy szerint.

Reklámok

Csáposok, távozzatok!

“Lesznek, akik titokban, lesznek, akik arcátlanul lopnak tőled, és akik a magad után hagyott morzsákat csipegetik. És lesznek, akik szimplán csak a lábadra tekerik a csápjaikat, nehogy tovább tudj menni. De neked csak egyre kell koncentrálnod, hogy MENJ TOVÁBB ELŐRE!
Ha hátranézel, lelassulsz és utolérnek. 
Ha lenézel, megbotlasz az utadra szórt sok szemétben. 
De ha felnézel, mindig a végtelen eget látod majd.”

Vida Ágnes

Kép

Konyhakerülőből házitündér – DNS, fuck you!

Ez a mai a blog történetének 100. bejegyzése. Na, jó. Ha őszinte akarok lenni, a százkettedik, ugyanis mostanság mintegy véletlenül közzétettem plusz két idézetet és ezáltal ez a nagy lett a a 102.

2007 áprilisában indítottam az oldalt, de úgy Istenigazából 2010. február 16-án jött az ‘új énem’ első gondolata. Ha még tovább boncolom a helyzetet, 2011. februárától jönnek az igazi írásaim. Azok, amelyeken jót nevetünk (biorépa és brokkolihiszti; kanegerek és fuldoklók;hobby:férjhezmenés), és azok, amik talán kicsit sírósak: a kórházas sztorik, a Karácsony Mama nélkül, és azok, amelyek egyszerűen még és még többet árulnak el rólam és a pestutálatról majd a szerelemről, a kórházundorról – amiből hivatás kerekedik, és természetesen nem maradhatnak ki a kedvenc témák sem: a hülye pasik, a jó pasik, a béna pasik, a szemét pasik; a pasik, akiket imádok, és még hozzá A PASI. Tehát volt itt már mindenről szó, csak épp a metafizika alaptéziseit kerültem ki rém fondorlatosan, elvégre lövésem nincs a dologról; de ha így folytatom, lehet hogy még az is sorra kerül… Én nekem már nem szokásom csodálkozni. Semmin sem!

“A biológia szerint azok vagyunk, akik születésünkkor vagyunk. A DNS-ünk kőbe van vésve, nem változik. De nem csak a DNS-ünkből állunk. Emberek vagyunk. Az élet változtat rajtunk. Új vonásaink lesznek. Nem óvjuk úgy, ami a miénk. Nem versengünk. Tanulunk a hibáinkból. Szembe nézünk a félelmeinkkel. Így vagy úgy, de találunk módot, hogy többek legyünk mint a biológia. A veszélyes csak az, hogy túl sokat változunk. Annyira, hogy magunkra sem ismerünk és visszatalálnunk nehéz lehet. Nincs iránytű, se térkép. Csak be kell csuknunk a szemünket, lépni egyet és remélni, hogy odaérünk.”

Ez az idézet a hőn imádott Grey’s Anatomyból van, amit azon túl, hogy az efféle monológjai miatt istenítek, szeretek azért is, mert marha jól rögzíti az orvosi kifejezéseket a fejemben.

Ez a szöveg tökéletesen megfelel az én nézeteimnek is, hiszen napról napra rácsodálkozom, hogy milyen vagyok ma, ahozz képest, amilyen tegnap, fél éve vagy húsz éve voltam. Ha jobban belegondolok, hogy 24 év már mögöttem van, sikítófrászt tudnék kapni és félő, hogy szétverem a falat itt mellettem. Nyugalom. 25 év van mögöttem 😀

Pont ma nézett rám elkerekedett szemekkel a trafikosnő, mikor közöltem vele, hogy huszonöt múltam és rég nem kéne személyit villogtatnom a cigivásárláshoz – de ő azzal érvelt, hogy tíz év múlva ennek a szövegnek nagyon fogok örülni. Kijelentettem a tényt: már most is örülök.

Ha a változásokat nézem, az tűnik fel, hogy mindig a negatív események lendítenek előre. Mindig azok sokkolnak úgy le, hogy utána valami döbbenetes változás indul el bennem…

Mikor Mama elment, immáron három éve, össze kellett kapnom magam és átvenni a háztartást. Megtanultam főzni, ami rossz kifejezés, hiszen csak nekiálltam és zsigerből ment. Erre mondtam anno azt, hogy ahogy sok más vonást, meg a természetét, úgy ezt is örökségbe kaptam. A hihetetlen főzőtudományát.

Aztán jött a tavaly nyári műtét, ahol már a műtéti előjegyzés megtárgyalásakor el akartam futni – nemhogy én befeküdjek oda, a zöldcsempés pokolba, ahol fehér meg kékköpenyesek üldözik ki az ember lányát a világból a fájdalmas macerlásukkal meg a hülye “hogy van? – kérdéseikkel”… Aztán mégis befeküdtem és pár héttel a műtét után már a sebészetről olvasgattam. Később kitört az anatómiai érdeklődésem, majd jött ugye szembe a tanfolyam áprilisban és kikötöttem a mentőknél.

Én, a mentőknél, hogy naponta kismilliószor vigyünk beteget a kórházba, hogy vért lássak és tűket. ELMEBAJ!

Most meg ott ténfergek a kórházban, épp a neurológián, előtte a központi intenzíven, meg a belgyógyászaton, és csak hűzök meg házok és közben visítok, hogy mi mindent kéne megtanulni… A fő útvonal már megvan, de az ösvényt még ki kell választanom, hogy merre  akarok menni pontosan… Tetszik a dietetika, imádom a gyerekeket, érdekel ez is meg az is, csak lövésem nincs, hogy pontosan mi fog még úgy elkapni, hogy ottragadok.

Ezek a nagyobb és észvesztőbb változások, amik engem értek, de mind elég radikális. Konyhatündér egy konyhakerülőből, és egészségügyes egy tűfóbiásból.

Very Funny!

A kisebb változások is elég ledöbbentőek: utáltam a horrorfilmeket, de még a thrillereket is, mostanság meg egyszerűen csak azokat bámuljuk a tévében. Emlékszem M. mennyit győzködött, hogy nézzünk meg ezt vagy azt, nulla sikerrel. Most meg, én töltöm le önként és igaz, hogy néha visítva meg anyázva, de forszírozom a megtekintésüket.

Eddig akkora húsevő voltam, amekkorát még nem hordott a hátán a föld, most meg inkább tészta meg főzelék. Nem kell a csoki, pedig töménytelen mennyiségben fogyasztója voltam, most meg sósat, sósat, jó ropogósat…

Utáltam a fasírtot, pár éve imádom, holott azt is utáltam, hogy ugye azt tojással meg darlthússal kutyulva készítjük és ildomos közben a fűszerezés végett meg-megnyalni a nyers húst, hogy vajon jó-e az ízélmény – s láss csodát, most azt is bőszen nyaldosom.

DNS ide, vagy DNS oda, az én életem maga a változás. Aztán lehet az is, hogy mindez azért, mert a DNS-emben kódolódott a dolog.

Franc se tudja.

Abban viszont biztos vagyok, hogy hálás vagyok minden új poszért, amire azt mondjátok, jó; és minden értékeléssel, kommenttel a mennybe megyek, még akkor is, ha az adott azt ecseteli, hogy a véleményem faszság. Legyen faszság – hiszen ezért írom, hogy reagáljatok. ez vagyok én, a vitaimádó, lehet jönni érvelni, tán még meg is győztök.

Köszönöm az eddigi olvasókat, a követőket és többi bloggernek is köszönöm az állandó véleményezést!

g

Késő éjszakai gondolat…

A szerelmi bánatra még nincs gyógyszer… Miért? Mindenre van hajfájástól körömgörcsig, de erre még senki nem gondolt?!

Fáj a húzódás, az epegörcs, a csonttörés, a havi-, és idegbaj,  fáj a reuma és fáj a migrén. Aki volt már igazán szerelmes, tudja, hogy bármelyikre szívesen lecserélnénk a szívszaggató, fojtogató érzést, amelyet egy igazi szerelem okoz.

Vannak kivételes esetek, amikor mély-altatásba teszik az embert, mert mondjuk az életét vagy a testi épségét veszélyeztetheti a trauma. De! Ki dönt arról, hogy eléggé fáj-e a szerelem, eléggé súlyos-e a helyzet? Tudhatja-e egy orvos – csont-, és izomtudós, belsőségek esetleg az agy szakértője; aki rád néz, hogy ez most hiszti, lelki válság vagy idegösszeomlás? Van-e joga ahhoz, hogy egy meglehetősen súlyos esetben már legalább 15 percig húzódó „kihallgatás” után, döntsön: pihenés, enyhe nyugtató, vagy mindkettő, plusz egy hét táppénz jár a felépülés érdekében? Nincs. Mert nem veszik komolyan.

Szerelmes? Elmúlik. Szerelmi bánata van? Az is elmúlik. Csak legyintenek és fogalmuk sincs arról, hogy mit érzek. Hogy ég a torkom és nem kapok levegőt… Hogy éjjel nem alszom, ha pedig mégis elpilledek a fájdalom súlya alatt – rémálmok és vágyak kusza tengerén dobál a vihar… De valahol megértem őket. Megértem, hogy nem értik, elvégre én sem értem…

Kép