Gyereked lesz, az ég áldjon meg, örüljél már! – az egészségügy ötven árnyalata

Valamelyik nap ráeszméltem, hogy az elmúlt majdnem egy év alatt nekem olyan dolgokból jutott osztályrészül, amiről mások valószínűleg csak álmodoznak. Vagy nem álmodoznak, hanem viszolyognak tőle.

Ez az egyik valami a mentőautó. Az emberek egy része ült már mentőben, rosszabb esetben feküdt; de adott helyzetben biztosan nem az volt a fő problémája, hogy rácsodálkozzon a masina apró-cseprő részleteire. Ezzel az egész tanfolyammal, aminek már a végét rugdosom, a közepébe csöppentem az egészségügynek és a legszebb benne, hogy még mindig nem tudom, hogy jutottam ide…

Múltkor írtam is, hogy milyen eszement érzés volt a Balaton partján szirénázva száguldani. Előzgettük az autókat, mert hiába a vijjogó sziréna, hiába a kék lámpa, ők ugyan félre nem húzódnának. Ugyan minek, mikor ez csak a mentő… Bezzeg, ha késve ér ki a csapat valahova, ezerrel megy a reklamálás, meg a szidalom ötven árnyalatban; de az emberek többsége – tisztelet a kivételnek – egyszerűen cseszik a tényre, hogy az az autó bizony valakinek az életéért sivít adott esetben.

Csakazértse.

mentok

 

Aztán a másik dolog, amit tapasztaltam, hogy a fent leírtak ellenére, hogy mintha ott sem lenne; ha megáll valahol a mentő, tátott szájjal bámuljuk. Kijön a szomszéd és megkérdi, hogy Jézusom, megint a Mari néni? És nem érti meg, hogy ilyen jellegű információt nem lehet kiadni. De ő a szomszédja. Tényleg? Akkor majd biztosan elmeséli. De mi biztosan nem.

Valamilyen jogos misztikum lengi körbe a sürgősségi ellátást és ezt valójában értem. Még én is rácsodálkozom a dologra, pedig aztán 10 hónapja a kellős közepében tapicskolok. Félelmetes és csodálatos, hiszen azon túl, hogy segítesz, még magadon is kell, ha úgy hozza a helyzet. Ahogy az oktatónk mondta: onnantól, hogy ide belépsz, egyik lábad a börtönben, másik a sírban. Ha ez nem tetszik, ott az ajtó, ki lehet még sétálni rajta.

Bizony, mi is sokkot kaptunk a kijelentése hallatán, de beláttuk, hogy sok hülyeséget nem mondott. A mentők a lakáson, az utcán az orvosok, még ha adott esetben “csak” ápolók is. De ugyanúgy, ahogy a dokik seperc a bíróságon találják magukat, megtörténhet ez a kivonuló team-mel is. Van, hogy elégedetlenségből, van hogy bosszúból és akad, hogy jogosan. Ez mindig így van. Az egészségügyben senki sem játszhat istent, még akkor sem, ha páran szeretnek a színében tetszelegni. Vannak emberek, akiken nem lehet segíteni. De mindig arra kell gondolni, akin sikerült.

Mind a helyszíni betegellátásban, mind bedig a kórházban vannak jók és vannak rosszak. De így van ez a boltban, az óvodában és még a kertészeti lerakatnál is. A különbség annyi, hogy itt a tét az emberek élete. Ahogy egyszer már azt itt megosztottam:

Egy orvos eltemetheti a hibáit, de egy építész csak azt tanácsolhatja az ügyfeleinek, hogy ültessenek kúszónövényeket. – Frank Lloyd Wright

Találkoztam olyan betegekkel, akiknek a lelked kiteheted, mégsem jó semmi:

Atakarókevésapárnalaposakajaehetetlenminekgyógyszerminekinfúzióholazorvosfelkénerobbantaniazegészkócerájt

Viszont voltak eszméletlen beteg – nem a szó szoros értelmében – de mégis eszméletlen aranyos nénik és bácsik is. Volt, aki bekerülésétől zokogott, fél napunk ráment, mire lelket könyörögtünk belé, de utána mosolyogva várta a férjét, és állandóan a nyakunkba borult. Volt, aki egész héten nem evett és nem is szólt, nagyon idős volt nagyon rossz állapotban. Nálam megette a reggeli kefírt, és a kezemet megsimogatva azt suttogta: köszönöm. Volt egy beteg, a folyosó végén puszival köszönt el tőlünk és olyan örömmel közölte, hogy jön ő még ide a jövő héten, hogy azt hittük a lottó ötöst vitte el. Sajnálattal közöltük vele, hogy mi a jövő héten már egész máshol ‘állomásozunk’.

Szerettem a kórházban lenni, szeretem a mentőállomásokat. Szerettem a sümegi pszichiátriát, a büféseket, a már messzire hellózó betegszállító srácokat és a liftben szívélyesen köszöngető látogatókat. Bár a reggeli kelésnél tényleg megemlegettem az összes felmenőjét annak, aki megmondja, hogy hatra kell mennünk; de biztos vagyok benne, hogy hiányozni fog. Más dolog bemenni úgy reggel, hogy egy ‘gépezet’ részének érzed magad, hogy a reggeli háromnegyed hatos érkezésedből a Jenő bácsi kutyája is tudja, hogy te bizony oda tartozol. Kicsit ugyan, de oda.

Ott állni a kezelőorvosom mellett, miközben vizitel, miközben tükröz valakit és hallgatni, amint nekem magyarázza a polipkivétel mikéntjét úgy, hogy évente egyszer tuti, hogy én is a kezei alatt fekszem. Elmondhatatlan. Belgyógyászat és amire nincsenek szavak.

Aprópó, belesek.

Ma voltam bent, a hasbaszurimért, elvégre letelt a két hét. Ment a vinnyogás, hogy én ezt nem akarom, de a franc essen bele, mégis kell. Humira, te Isten csapása. Szeretlek meg örülök, hogy jól vagyok, de mi a kénköves nyavalyáért kell ennyire csípni?

Tehát állok ott, mint a jógyerek, várom, hogy valaki kijöjjön a csapóajtón és betessékeljen. Jön is a doki bácsim adminisztrátora és kérdi, hogy mire várok. Mire várnék, hát a hasba döfésemre. Apró probléma, a kedvencnővér a röntgenben, kérdés, hogy sietek-e és adja be más…? De már jön is a válaszom: megvárom. Gondoltam, mondja ő. Leülök, közben jön a betegszállító, aki egypárszor már engem is átnyalábolt az ágyra, és hangosan rám köszön. Jön az oktatós nővér, szintén. Pár másik nővér, szintén. Itt a várakozókon már látom a sanda gyanút, hogy rájuk nézve ennek ugyan jó vége nem lesz, hiszen engem itt ismernek, csókos vagyok, tuti be fogok pofátlankodni. Be hát!

Mentségemre legyen mondva, én ilyenkor nem dokizok, csak egy nővért foglalok le, ergo ők nem MIATTAM várnak. Mégis kire néznek szúrósan? Kinek viszlátoznak foghegyről úgy, hogy még szinte hallom anyám említését? Hát persze, hogy rám. De nem érdekel. Újabb tűszúrást éltem túl, megint hős voltam, ergo bekaphatja mindenki.

És ha már belemásztam a mentőautóba meg a kórházi mesélésbe, mgosztanék Veletek még valamit.

Kiakadtam. Szokás szerint.

Volt három napunk a szülészet-nőgyógyászat háza táján is, ami eléggé megragadt bennem, lévén a baba és kismama téma elkötelezett rajongója. Tehát. Voltam nőgyógyászati szűrésen, semmi extra. Voltam a kismama tanácsadáson, a szülőszobán és az ultrahangon is. Na ott, kiverték a biztosítékot.

Betoppanásunkkor a főnővér azzal fogadott minket, hogy aznap három szülés is lesz! Mi csak lestünk, mert ódákat zengtek a srácok a mentőállomáson arról, hogy az ő ottlétükkor egy darab gyerek nem akart születni, úgyhogy ne nagyon reménykedjünk, mert nem lesz benne részünk. Részben igazuk volt. A vajúdáson még bent lehettünk, elvégre az közös helyiség, ahol zúgnak a szívhangot jelző monitorok, nyüszítenek az anyukák és téblábolnak a hallgatók. Jön egy orvos balról, elsuhan jobbról; érkezik egy jobbról és már ott sincs. Állunk ott, mint nem mondom mi, és egyszer csak azon kapjuk magunkat, hogy nem mehetünk. Nem, mert az anya nem egyezett bele. Oké, lesz még. A második császáros lett, oda a műtősnő nem engedélyezte a belépésünket, a harmadik pedig apás szülés, szintén bukta.

Második nap semmi, csak éjjel; harmadik nap viszont jön a hívás! Épp a kismama gondozáson fülelek, mikor szólnak, hogy ebből lesz valami. Onnan a szülőszoba tetűtempóban is 2 perc, s mire belépünk, ott a baba feje. Fél perc, két tolás és ahogy a nagykönyvben meg agyon írva, kint a bébi. Apa sír, anya zokog, én is bőgök. Jó erős baba sírás, apuka elvágja a köldökzsinórt, megszületik a méhlepény, újszülött-ellátás és ennyi volt. Voltunk szülésen. Rohamos szülésen. Pipa.

A maradék időt a már említett terhestanácsadáson és ultrahangon töltöttem. Mindkét helyen ugyanazt éreztem. Dühöt és irigységet. Irigy voltam, mert a nyavalyás Crohn el-eltolja az én családalapítási terveimet és dühös, mert ez a sok majom úgy ment az orvoshoz, mintha nem gyereket várna, hanem trippere lenne. Tudom ,persze, az anyagi helyzet, meg az apa sokat dolgozik, meg egész reggel hánytam, de a mocskos életben én ilyet még nem láttam! Gyermeket váró nők és olyan savanyúak, mint a zöldalmás gumicukor.

Bejön a cirka 15 éves, 35 kilós cicababa és közli, hogy terhes. Orvos kérdése: tervezett volt? A válasz: hát nem annyira terveztük igazából szóval.

Aha, tehát becsúszott. Ilyenkor még megérteném a savanyúságot, de úgy, hogy ezernyolcvan féle fogamzásgátló módszer van a nem fekszem le fűvel-fávallal elkezdve, hát úy nem! A szomorú azonban az, hogy egyetlen egyen kívül nem láttam boldog kismamát. Az orvos lelkesen mutogat: ott a bal lába. Látja? Ott a kis keze? Látja? Most csukja be a száját! Nézze csak!

Erre ‘anyuka’ válasza: aha.

Megtudom mondani a nemét, akarják tudni? Elmélázott igen. Kislány! Jó. – És semmi mosoly, semmi hurrá, semmi dejó, csak jó.

Egy alkalom volt, mikor ezen kérdés után anya odafordította a fejét apához, és rámosolygott úgy igazán, örömmel, ahogy az természetes lenne. Egészséges gyermeket váró, egészséges fiatal nők, és úgy várják a gyereküket, mintha E.T cseperedne bennük. Nem mondhatjátok azt, hogy mind egyedülálló, munkanélküli, garzonban élő hajadon. Nem, mert a csilli-villi táskák és körmök nem erre utalnak.

Más ölne azért, ha babája lehetne, ők meg ja és oké szintjén elrendezik.

Hát kiakadtam.

Megint.

parents-with-baby-lg js_couple-pregnancy-test3-222x300 photo shoot of couple, pregnant photography ideas 2013 tumblr_m2vwcd5xJX1r2of8po1_500

 

Reklámok

Visszaemlékezés – akkor még a sötét oldalon…

Próbálnak vigasztalni – hogy ugyan már! A doki azt mondta, szép! Hmm, ő biztos látott már csúnyábbat is… Estébé, estébé.

Na igen, elvégre minden viszonyítás kérdése. Hát rohadjon meg a vizes kövön, aki ezt a sok okosságot kitalálta, majd terjeszteni kezdte. Tutti, hogy nem volt az életében soha semmi szörnyűség. Csak osztotta az észt, miszerint idővel minden jobb lesz, a türelem rózsát terem, találsz jobbat és persze, nem érdemelt meg téged. Ezek nem sallangok, nem üres frázisok, ezek faszságok!

Egy az egyben!
Ki hallott már ezeknél nagyobb állatságot. Dühös voltam. Tudtam, láttam, és éreztem már ezt-azt az életből, még akkor is, ha a sok gyökér azt gondolja, hogy az életem egy habos-babos tündérmese flitterekkel és tűzijátékkal.
Mindenképp. Most itt fekszem a rémkényelmetlen kórházi ágyamban és azon töröm a fejem, hogy vajon hogy fog ez majd kinézni… El sem tudom képzelni. Az egyetlen heg, ami úgy 8 éves koromból származik, és a kézfejemen ékeskedik: a drágalátós unokaöcsém a frissen tű élesre hegyezett ceruzájával megpróbálta összefirkálni az alig kész mesterművemet, mire én odakaptam a kezem és azzal óvtam. Hát, fájt. Az tény. Tizenpár év után úgy elhalványult, hogy már csak én tudom hol és mit keressek, ha kíváncsi vagyok az aprócska nyomra. Ehhez képest engem ezek kettészeltek, mint egy darab karajt, egy szép görögdinnyét, egy oldal szalonnát. Nem, nem vagyok éhes. Ugyan! Napok óta nem láttam táplálékot, csak a betegtársak kezében és kezdek bedilizni…
Aztán újra elmerengek a hegügyön. Hiába mondják, hogy olyan fiatal vagyok, gyorsan regenerálódom és semmi sem lesz abból pár év múlva… Itt a baj! PÁR ÉV múlva. Nem jogos, hogy én a fiatal éveimet nem azzal akarom tölteni, hogy egy hülye vágásnyom miatt vergődöm?
Az orvos szerint szép – ez jót jelent. Ahha. Ismerem én az orvosokat. Ismertem olyat, aki inkább feldagadt pofával rendelt, de ő ugyan nem megy fogorvoshoz, mert fél. Csodás. Ha ezek a kaszabolóművészek lennének a helyemben, lefogadom, hogy a műtét előtt ezer évvel felkeresnék a legspecialistábbat és lefixálnák, hogy mikor és hogyan tüntetik el majd a nyomokat. Előbb tudnák a rekonstrukciós beavatkozás mikorját, mint a valós műtétét…
Persze abban is van valami, hogy ha nagy bajokról van szó, ők már aztán láttak ezer meg egy sokkal súlyosabbat; de tény, hogy nekem ez a legnagyobb. És erről nem nyitok vitát!

1229892_640144142675944_52054854_n

Akkor még engem vettek körbe fehérköpenyesek, ma én is abban rohangálok. Próbálok jó lenni: annak, aki igényli, elmesélem, nekem mi segített és mi nem. Hátha. Igyekszem ott lenni, segíteni, könnyíteni. És valahogy minden fáradtságom elmúlik, mikor fürdetés után a beteg, idős nénike puszilgatja a gumikesztyűs kezemet, és bár addig meg sem szólalt, akkor azt mondja: köszönöm!

Büszkeségem címere: Liebster-díj

Pont  véget ért egy elég nehéz hét, és wíkend kezdő löketét egy nagyon kedves Bloggerina adta meg.

Evelynn Whité volt az első blog (Rendkívül vicces bejegyzések blogja – nem túlzás Drágám, könnyesre tudom röhögni magam az oldaladon. Írj, írj, írj!), amit elkezdtem olvasni, mi több, követni. Belebotlottam és ottragadtam. Aznap hajnalig túrtam az oldalakat Nála, majd írtam egy üzenetet, melyben gratuláltam a munkájához. Ott, akkor elkezdődött valami!

Eltémázunk blogon és blogon kívül, blogról és bogarakról, illetve az őket megjelölendő gyűlöletünkről és úgy általánosságban kis világunk nagy baromságairól…

Mikor megláttam az üzenetét pénteken munka végeztével a mindenki gyepálta fészbukon, fülig szaladt a szám. Írjak akármennyire azért, mert csak szeretek, (és mert mégis egy mocskos exhibicionista oroszlán vagyok, vagy mi a fene) mégis más, ha a legfőbb kedvencem jelöl egy blogvilágban keringő díjra. Nagyon, de tényleg nagyon köszönöm! Imádom az Olvasóimat, a Követőket és a (dehülyeszó) Rajongókat, mégis, ha az Olvasóm egy nagyszerű Írónő is – akkor jön a na! 🙂

liebster-blog-award

A díjazás menete:

  1. Linkeld azt, aki téged jelölt.
  2. Válaszolj a tíz kérdésre, amit feltett neked.
  3. Jelölj te is tíz, de legalább három embert 
  4. Tegyél fel tíz kérdést.
  5. Tudasd a jelöltjeid blogján, hogy Liebster-Díjat kaptak tőled.

A szabályok szerint most nekem kell jelölgetnem… Legyen. Nehéz válogatni, sok a téma, sok a stílus, de Ők itt nyolcan meg tudtak fogni.

Dórika és a High heels and cakes: Nem azért, mert olyan világban élünk, de akkor is érdekel más véleménye, más élete, más nézőpontja. Olyan vagyok, mint egy dinka labradorkölyök – minden tud érdekelni, főleg ha más nyitja rá a szemem.

Hanna és az Életem morzsái: fiatal, magyar hölgyemény messzi tájakon – sok élmény, jó írásmód, betekintés egy új ablakon. Mi kell még?

Petra tükörje, mint Tükröm tükröm: sokszínű, lendületes és vonzó. Vonz, mint tükör a nőt, mint mágnes a vasorrú bábát, a lényeg a sok-sok betű!

Angelocska blogja – Metálozott Angelocska: na, itt már nem biztos, hogy tüllről és lamúrról fogunk olvasni, de nekem, mint írásbúvárnak sok tekintetben motiváló, arról nem beszélve, hogy tulajdonképpen miről is szól az oldal…

Csigaház blog Lettitől: felesleges bármit mondanom, egyszerűen kell és kész!

Kulcs a párkapcsolathoz:  mondhatjuk persze, hogy ahhoz nincs kulcs és a többi, de több nézőpont még mindig többet ér, mint fejjel rohanni a falnak – elvekben bővelkedve is akár!

NŐtudat: így is lehet, így is csinálják, és én ebbe is belevetem magam. Tanácsok, módszerek és gondolatmenetek, melyek könnyebbé és jobbá tehetik a mindennapjainkat…

Kismama diéta blog: bár még ott nem tartunk, olvasni mindig ér, könyvmoly lévén meg pláne cél, abból pedig, ha előre tud valamit az ember lánya, világvége még nem lett!

Íme hát a kérdések, amiket Evelynn intézett hozzám, és rájuk adandó válaszaim:

  • Manapság egyre többen vezetnek blogot. Szerinted miért van szükségünk arra, hogy megosszuk az életünk – esetenként intim – részleteit számunkra teljesen ismeretlen emberekkel?

Érdekes kérdés, talán a világ tart erre. Válaszolni nem is tudok rá más nevében, csakis a sajátomban, még ha divat is pletykát generálni, más életéről nyilatkozni… Ezt anno feltették és felteszik ma nekem is, hogy ugyan minek kell ezt, meg a jóindulatú ‘na és kit érdekel?’ de én tudom miért csinálom. Elsőként ott a grafomániaként elkönyvelt egyik agymenésem, hogy mindig mindent le kell írni. Jó, azért is, mert egy szitaagyú szőke némber vagyok, meg azért is, mert kell egy kis nyom. Van, aki graffitizik, van, aki énekel. Jobb ez így Nektek. Tudom. A másik dolog pedig az, amiről már itt írtam, hogy bár nem tud fájdalmat csillapítani, de mikor több tíz, húsz, esetenként száz embernek mutathatom meg örömömet, bánatomat, kicsit kevésbé szúr az, hogy Nekik már nem tehetem… Néha csak még jobban fáj, hogy nem; de néha erőt ad és továbblök. Köszönöm!

  • Véleményed szerint melyik a legjobban sikerült írásod/bejegyzésed?

Húha, ha erre kell egy atombiztos választ adnom, inkább lőjetek le. Vannak nagyon szeretem írásaim, meg vannak a nagyon szeretitek írások. Van, amin röhögünk, és van, amin sírunk. Szerintem ebben pont ez a jó. Ha azokat a haláli statisztikákat nézzük, négyszázharmincötször olvastátok el a Pitizés és csapkodás – álláskeresés magyar berkekben című kifakadásomat, amit azóta is igaznak vélek… Ricinusos hajnövesztés, ennek is volt és van a mai napig sikere, hiszen a szép haj mindig sikk lesz, de most az én véleményem kéne… Nehéz. Ha vidámságra vágynék én tuti a Herceg a polcok között után nyúlnék. Amikor pedig nekikámpicsorodok a kórházas cirkuszaimnak és azt akarom érezni, hogy van erőm és Jeanne D’Arc-om, felidézem a műtét körüli időszakot. Akit pedig úgy zusammen érdekel a miért, elmondtam mindent a bemutatkozómban…

Egyszerűen nem tudok választani, ez a nagy büdös helyzet. Nem azért, mert akkora zseni vagyok, de mindenkivel egyet tudok érteni, mikor azon megy a téma, hogy melyik a legjobb. Nem egy a témakör, nem egy a hangulat, talán csak a pofám akkora mindig (a professzorom előtt mégse), úgyhogy rátok bízom. Szerelemről, betegségről, vagy aikidóról – írtam eddig, írok eztán is, Ti pedig majd rámutattok, hogy mi merre hány méter!

  • Ha tehetnéd, a világnak melyik pontján élnél a legszívesebben?

Legszívesebben és legkevésbé és legjobban – nem bírok választani, soha nem is fogok megtanulni. Kétféle rántott hús közt is félórát vacillálok, nemhogy ilyen álmodozós kérdéseken.

Sorolom, jó?

img_98

Az otthonomat, Csopakot és Veszprémet mindenképp ide sorolnám – hacsak meghallom, hevesebben ver a szívem…

veszprém

Álmodozni meg alkotmányos jogom, úgyhogy csapongásra fel… Mexikóváros, Írország, New York… csak a tömeget meg a bogarakat hagyjuk ki, meg a forgalmat és a metrót…

irorszag little-village-in-italy-mountain,1366x768,52274 OLYMPUS DIGITAL CAMERA Mexico_City1

  • Tételezzük fel, hogy megnyerted a lottón a 2 555 milliót. Mi lenne az első dolog, amit megtennél (már azon túl, hogy visítozva ugrálod körbe a szobát)?

Ismervén pénzszórási szokásaimat és a spórolási képességeim teljes körű hiányát; leköttetném a 80%-át… Ez lenne a legjobb, amit tehetnék. Utána meg úgyis beindulna a bolondéria…

  • Láttál már olyan filmet, ami szerinted az első kockától egészen az utolsóig tökéletes?

Mocskos romantikus énem itt üvölt bennem, hogy a Pearl Harbor – Égi háború. Végül is, szerintem több, mint tízszer láttam, ami csak bizonyíték arra, hogy megfogott. Mindig imádom, mindig bőgök rajta, még akkor is, ha körülbelül kívülről fújom szövegestül, jelenestestül. Jó pasi(k), imádnivaló nő, egy jó sztori és láv. Nekem örök és tökéletes, mégha nem is az, hiszen ilyen fogalom szerintem nem létezik.

  • Melyik híres ember helyében lennél szívesen?

Híresnek lenni szívás. Állandóan azt figyelni, hogy ki mikor mit szól a saját életemhez, azt hiszem kiakasztana. Ha pedig jobban belegondolok, egy “szabályzóval” nem is lehet rossz. Kár, hogy a híresség előnyeit és hátrányait ki-be kapcsolgatni nem lehet (mondjuk a minap azzal hívott fel a szomszédom, hogy a másik utcalakó szerint esküvő lesz nálunk, speciel az enyém. Méltányolom az igyekezetüket, és kérem őket ezúton is, hogy hívjanak meg rá!).

93449760987556916_A3bB5PLI_c

Nagyon szeretem Blake Lively, Katherine Heigl és Sarah Michelle Gellar stílusát, de testhezállóbb ha azt mondom, jó lenne úgy befutni, mint J. K. Rowling vagy Stephanie Meyer vagy épp J. K. Hamilton…

tumblr_m6f38vLBQb1qbqxxio1_1280

141652350750909799_yvt8FIqk_c 141652350749509933_VsPusInp_c Gossip-Girl-4-04-A-Touch-of-Eva-serena-van-der-woodsen-15713341-1333-2000 Katherine-Heigl4

  • Ha tehetnél egy utazást az időben (a saját életed kezdetén túl is), melyik évben szeretnél megérkezni?

Jézusom, Ev, ezek a kérdések! Mit mondjak… Lehet, hogy újrakezdeném 1988-ban, de az is lehet, hogy visszahúznék egészen Sissiék korába – feltéve, ha rám nem vonatkozna az a sok hülye szabály a lá spanyol etikett…

  • Hány barátod van a Facebookon? Közülük hánytól kérhetnél az éjszaka közepén segítséget?

Facebook és a barátok – jó kis párosítás. Na, jó. 367 darab emberke. Mindtől kérhetnék, leszámítva a Veszprémi Nagyórát. más tészta, hogy úgy küldenének el édesanyukámba elég sokan, hogy füstölne tőle a szomszéd füle is, de ötöt szerintem nyugodtan felcsöröghetnék.

Jó, nem Téged!

  • Hamarosan vége a nyárnak. Szerintem ez a tény rémisztő. Neked mi erről a véleményed?

Egyszer véget ér… Marhára tetszik pár csizma, kicsit jó lesz gardróbfrissíteni, de örülnék, ha még egy darabig 15 fok környékén maradna a hőmérő higanyszála… a havat meg melegről ablakon át szeretem csodálni. Fuck you, előre várom az esik a hó-s posztokat…

leann-rimes-boutique9-marl-knee-high-boot Képkivágás

  • Idegesítenek a kérdéseim?
  • a. ) mérsékelten
  • b. ) meglehetősen
  • c. ) marhára

Nem a válaszokkal van gondom, hanem azzal, hogy ki kell ötölnöm most tízet. Francos franc, előre is bocsánat! 🙂

Nos drága Blogközönség, íme hát az én tízesem:

  1. Volt-e valaha olyan divat vagy mánia, ami kezdetben utálkozásra és anyázásra késztetett, majd addig tolták lefelé a torkunkon, hogy beleugrottál esetleg magad is rajongó lettél? Mi volt ez?
  2. Hiszel a női-férfi barátságban? Miért?
  3. Mi az, amit az internet legnagyobb előnyének illetve hátrányának tartasz?
  4. Mi az a dolog, amire havi szinten költesz úgy, hogy tudod, hogy félre is tehetnéd, mert igazán meg lehetne nélküle lenni, de mégis hónapról-hónapra újra elcsábulsz?
  5. Legromantikusabb tett/gesztus, amiben valaha részed volt
  6. Ha bármivel foglalkozhatnál a világon, tanulhatnád, meg is érné anyagilag – mi lenne az?
  7. Legnagyobb félelmed az életben?
  8. Véleményed szerint mi tesz jóvá egy blogot?
  9. Egyetlen szerelem vagy több Igazi? Melyik a létező a Te életedben vagy éppen melyikben “hiszel”?
  10. Kedvenc könyved?

Még egyszer köszönöm a jelölést, és előre is köszönöm a válaszokat 🙂

ar-liebblogaward

Kedvcsináló: Best of Suz’n

Rájöttem valamire. Aztán rájöttem, hogy erre már előbb is rájöhettem volna. De mindegy. Jobb későn, mint soha.

Hogy én mennyire utálom az ilyen üres frázisokat! Nem is frázis, inkább egy másik f-betűs szó jut róla eszembe. The Little Blonde With F…

Este, mit este, éjjel, hajnalok hajnalán már megint nem tudtam aludni és ennek eredményeképpen világmegváltó, de minimum versenynyerő ötleteim támadtak.

Kattogtam hát a 4 darab párnámon, és odáig jutottam, hogy nem jó az az ügymenet, hogy nekem az utolsó x darab posztom már a versenyről szól, mert:

Betéved ide az ember lánya, esetenként a fia és megnézi az első bejegyzést. A versenyről szól, hogy lehet szavazni. Lejjebb teker és látja, hogy majd lesz a verseny, és a valós dolgokból vajmi keveset kap, ami jóval hátrébb várná a sorban, ha lenne türelme és ideje kerge világunkban, hogy kivárja, míg odaér… Megfogalmazódott bennem, hogy idecsődítek pár nagy sikert aratott és személyes kedvenc irományrészletet is, így az is képet kap, aki nem tud/nem akar/nem bír hátrébb görgetni az olvasáshoz 🙂 Nézzük csak, nevessünk, sírjunk és ami belefér!

Biorépa és napszemüveg – brokkolihiszti pult mögülről nézve

A hétvégét egy szupermarketben töltöttem. Hostessként…

Az efféle munka nem csak arra jó, hogy megtanuld a kapcsolatteremtést; de arra is, hogy elemezd az embereket.

Van, aki úgy jön be az ajtón, hogy rajta van a napszemüveg és az üzletben sem tolja fel a fejére. Nem, nem Tom Cruise jött vásárolni. Szimpla hétköznapi figura, aki azt hiszi, hogy mindenki őt bámulja és inkognitóban akar maradni. És nem volt olyan erős a neonvilágítás, hogy azt ne bírja ki. Más persze az eset, mikor az ember szeme frissen van műtve és az első két hétben még a szobában is napszemüvegben van. Más és azt elismerem, mert én is voltam ilyen szituban. De nem hiszem el, hogy aki szombat délután jön vásárolni február végén, azt egyrészt totál elvakítja a nap, másrészt pedig műtve van a szeme. Egy frászt. Csak nagyzol. Mert ő más. Más ám! Más az én szememben is: kissé hibbant.

Aztán ott van a szőrös pofájú, csapzott hajú huszonéves, akinek a gatya lassan a combján lóg, és az is melegítő. A borosta és a kócos haj egy embernek áll jól, de az nem 110 kiló (nem izomra gondolok) és nem apuval vásárolgat…

Aztán ottvan még a biob***… Semmi bajom az egészséges életmóddal, komolyan. De hogy valaki négyszeres pénzeket perkáljon ki egy hülye répára,

mert az bio… És az a nyüves répa ugyanolyan rossz lesz, ha nem tud az illető főzni, mint a mezei…aztán mitől biztos, hogy akkor 100 évig fog élni? Semmitől. Elcsapja az autó vagy esetleg az egyik eladó leüti miközben hisztizik a paradicsomok közt. Megmosod és máris nem öl meg… Ennyi a titok. De öreganyáink is földestől ették a barackot és lám, itt vannak…sőt egészségesebbek mint mi…

A brokkolis csaj volt a kedvencem. Jön anyuékkal vásárolni. elmegy, hogy van-e brokkoli. Február közepén…és csodálkozik sőt majrézik, mert nincs. Mirelitpultban? –  kérdi anyu. A válasz: az nem jó!! Az nem kell….

Hát akkor nem eszel… Én meg állok ott és próbálok nem röhögni, mert az nincs benne a munkaköri leírásomban. Arról meg nem is kezdek írni, hogy a kóstoltatás közben a páciensek közt miféle szerzetek akadnak. hobbit nem volt, de minden más igen…A nassmániás gyerekek például nem kérnek nápolyit… uhh. Ha a pár pasi tagja odajön kóstolni, a csaj tüntetőleg távol marad, de onnan öklel fel a szemével… Hát kérem, ilyenek. Én meg nézek és tanulok. Hogy milyen ne legyek. Hogy hogy ne viselkedjek… De közben jókat derülök is a népeken, mert ez kész kabaré.

Magyar örökség vs. magyar ökörség

Minél többet él az ember lánya, annál inkább rájön, hogy anyunak – még mndig – igaza van…

Pályafutásunk evilágon, nem habostorta. De mégcsak nem is piskóta. Gyors, egyszerű keksznek sem lehet nevezni. Pedig ezekhez, millió meg egytucat recept kering az éterben. Mi meg azon morfondírozunk, hogyan valósítsuk meg mindazt, amit elvárnak tőlünk:

okos és szép (állítólag nem is létező kombináció), megfelel a főnöknek, anyuéknak, az anyós(ok)nak, a barátoknak, na és persze a pasiknak. Meg A pasinak. Mert ennél nehezebb, hát, szóljatok, ha tévedek…

Tudjál főzni. Legyen agyad. Vezesd a háztartást (főzz, minimum, mint anyu. Jobban lehet, hogy tudsz, de erről sosem fogsz tudomást szerezni – a srác szájából tuti elfelejtheted). Nézz ki úgy, mint egy szupermodell (nem, nem 35 kilóra kell lefogyni, de a pasid álomnő-elképzeléseit nem csak teljesítened kell, hanem háromszorosan túlszárnyalnod!). Jah, és akármilyen a főnököd, neked kell lenni a hét/hónap/év dolgozójának. Tökéletes munkabírás, tökéletes smink, ami nem adja meg magát az első verejtékcseppnél és kussbanmaradokméghaazanyámatszidjaakkoris-hozzáállás – ennyi kell és sikerülni fog.

Változás, mint állandó. Ez már a fizikában sem állná meg a helyét…

A divatunk kábé ilyen változatos:

Illetve a srácok… pedig tényleg guy-t írtam be a keresőbe!

De ha manapság ez valakinek ez nem tetszik, számíthat a “divatdiktátorok” megvetésére. Hiszen, ez olyan menő. Remélem ha megöregszel, a füled is megnyúlik… és akkor majd beadod az unokádnak, hogy az háborús sérülés. Nagyapád egy hős volt. Nem hülye. Dehogy. Hős!

Kanegerek és fuldoklók

Nem értik, hogy miért mondják, hogy ráérnek még. A felnőttség előnyei kelendőek, de a kötelezettségek elől menekülnek. Ők inkább dolgoznának, mintsem tanuljanak; csak az nem jut el a pontagyukig, hogy ha dolgoznak, anyu már nem fogja a zsebpénzt pluszban tolni. (Mééééé???)

Kell nekik pasi meg csaj, mert muszáj már kipróbálni azt, amit az a főmorálgörbítő citerázó kanegér a tévében hangoztat – és nehogy már bárki is megmondja, hogy mikor mit kellene tenniük… Jajj, ez rohadtul fáj. :/

Pitizés és csapkodás – álláskeresés magyar berkekben

Nocsak!

NC-CNC rendszer… Script nyelvek alapvető ismerete (BASH, PERL, PHP)… kommunikációs protokollok (Profinet, CAN, TCP/IP, stb.,… Oracle RAC, illetve Data Guard rendszerek…

MIII VAAAAN???? Én ilyenkor konkrétan az  indiai ökörbékák IQ-szintjén érzem magam. Windows rendszer oké…Linux oké… De ez a sok hárombetűs perjeles izé?

– És még valami! Beírod, hogy kínál és bejön 60%-nyi  ”Megbizható szép lány aszisztensi álást keres” elérhetőség nélkül tetejébe!

Én az ilyenekhez küldenék válaszlevelet:

Jelentkezését köszönjük, sajnos a meghirdetett pozícióra nem Önt választottuk. 

További kellemes szoláriumozást kívánva:

XY

Bár ez sem lenne fair, mert én nem kapok visszajelzést, az ilyenek meg brahiból tán mégis? :O

Odáig nem gondol a kedves munkaadó, hogy magát minősíti, ha vissza se böfög, hogy nem???

Kor: 23 év. Hobbi: férjhezmenés

Én már voltam férjnél, mindjárt 24 éves lévén. Azóta azt hallgatom: miért? Baj volt otthon? Mit szóltak hozzá? Terhes voltál? Még hányszor mész férjhez?

Tapírkáim! Ahányszor akarok! Amúgy nem, elvégre vannak erre előírások, de miért olyan nagy téma ez? Én szerelmes voltam, ő szerelmes volt. Együtt akartunk élni. Ez nem az igeragozási példagyakorlat másodikból, hanem igazság! Ennyi. Nem több. Nem működött, elváltunk. És ha már egyszer olyan fene nagy mázlista vagyok, hogy újra rám talált  a szerelem, igen, újra eljön majd a Nap. És néhány családtagom, barátom, akiről tudom, hogy szeret azt mondta: miért ne mehetnél fehérben? Az a TI NAPOTOK! Ha akarod mackóalsó, ha akarod, hófehér uszályos, lovashintós, fúvószenekaros majd pedig mauritiusi, homokbanmezítlábas, édeskettesben lezavart esküvőtök is lesz! És hozzámegyek ahhoz, aki megbecsül, aki szeret, aki elfogad akkor is, ha néha sírógörcsöt kapok a félelemtől, mert meg fognak műteni… És ott fog ülni az ágyam mellett, ha felébredek az altatásból és akkor sem fog elhagyni, ha utána neki kell segítenie felülni és megfőzni a kajámat. Mert SZERET. És nem csak le akart dönteni, mert jól kipakoltam a kirakatba, amim van.

És akkor, aki annyit pattogott a témán, befoghatja a száját, mert befoghatja. Leülhet otthon a macskája mellé, aki támogatja a fene nagy karrierben és megbeszélheti vele a témát. Hogy egyesek hobbija a férjhezmenés. Hogy valaki megint nem fér a bőrébe. Na, csak nyugodtan. A szabad gondolkodás mindenkinek szíve joga, már ha van szíve és érez vele… A jog, meg ugye jog. Azzal nincs vita.

(…)

Fáj a hasad? Nekem is szokott. Tényleg?? Ahha. Tudod mi az a krónikus bélgyulladás? Lövésed sincs. Akkor az nem az a hasfájás. Ha nekem lett volna bélgyulladásom valaha, nem mászkálnék itt így – mondják. Aha, tehát neked volt. Egyszer? Egyszer. Akkor most képzeld el, hogy az összes tünet szerepel, de nem egyszer mondjuk két-három hétig, hanem örökké, és úgy, hogy nem tudod, mikor jön elő újra! Előjön és ledönt. Nem látsz itt mászkálni, mert fel sem bírok kelni. Lemondok mindent, mert faltól falig közlekedem… És a kutya se tudja mikor jön újra és miért… Csak gondol egyet és hopp, összedönti az életed. amikor épp kedve tartja. Naa? “Lógok” mondják, közben otthon nézem a plafont és azt kérdem, miééért? Miért és honnan jött ez? Ennyi erővel a lottó ötöst elvihetném… Ahhoz se kell sokkal nagyobb esély…  ennyi idősen, kinéznek a belgyógyászatról, mert kísérő vagyok, ugye? Nem. De csak vmi enyhe ugye? Nem. De nem tükrözés? De. De először? Nem. Tükrözés, CT, MR, vérvételek milliószor, kétezer lelet és beutaló… és nevemen szólít az összes nővér, az sztk-ban sokszor felnéznek a beutalóból: maga mit keres megint itt?

Pokolbéli kalandjaim I. rész – avagy tudom, hogy ez ésszerű meg szükséges, de akkor is menjetek a ………..

Na de! A Sorsnéni, bal lábbal kelt fel aznap és döntött, beleköp egy jó nagyot a levesembe, ez esetben az infúziómba. A doktor fejcsóválva fogadott és még le se ültem, azt mondta: baj van. Meg kell műteni.

Nem elég a köpködés, még pofán is vágnak????

Mi? Engem? Műtét? Nemnemnem ez valami kurva nagy tévedés biztos. “Nem ússza meg, Zsuzsa, muszáj. Nem húzhatjuk tovább.” Nem is megúszni akarom, hanem elvetni még az elgondolást is! Engem egyszer műtöttek, 6 évesen, orrmandulával és elég is volt. Szeretem a dokikat, tévében, stramm harmincas-negyvenesként,George Clooney képében, de rohadtul nem vágyom annál közelebbi kapcsolatba velük, mint, ahogy eddig odatuszkoltak a körülményeim. Ez voltam én, a dac! Na, persze. Meg Jeanne D’arc egy személyben. Naná.

Pokolbéli kalandjaim III. rész – “Addig használd ki szőkeséged, míg fiatal vagy!”

Odajön hozzám egy fickó, és közli, hogy ő doktor fene tudja ki, és hogy kapok vért, csak még nagyon hideg, így várnak vele.

Véééért? Nézzen már bele a számba, tudtommal nincs két hegyes metszőfogam, nem vagyok vámpír… Nem kérek vért, vacsorát kérek, szilárd husit. Nem véresen.

Kimegy, én meg újra elalszom, és újfent bejön valaki, leemeli a két zacskót és elindul felém. Kedves-nővér az.

Nem merek hadakozni, elvégre aláírtam a lemondó nyilatkozatot, hogy adhatnak, meg beleegyezek a kezelésekbe, de akkor is… Szépen a fejem fölé lógatta a két tasakot, a cső végét meg hozzáapplikálta a branülhöz. Szem becsuk, nem fog fájni, nem is érzem, jajj nem nyitom ki, míg ez itt van. Tartottam a szavam, szépen elaludtam és nem tudom hány órakor, de valamikor éjjel kinyitottam a szemem, remélve, hogy álmodtam, és felnéztem. Hát ez nem álom… az egyik zacskó még ott lóg… jajj anyám.

Pokolbéli kalandjaim IV. – Jeanne D’arc eltaposása

Rettentő lassúsággal eltelt a nap, vagy még annál is rosszabb tempóban. De eltelt. Másnap reggel öt órakor, mikor hozzák ugye azt a kicseszett lázmérőt, már én vártam, hogy jöjjenek. Aztán megjöttek, de kémcsövekkel is felszerelkezve. „Veszek vért.” Hány ezerszer hallottam én ezt az elmúlt napokban??? Mi lenne, ha azt mondanám: nem, nem veszel. Papa mindig mondta, mielőtt elköszönt, hogy legyek jó. Mindig visszakérdeztem, hogy hogy a francba lehet ott rossznak lenni? Utolsó este elmondta, hogy nem akar tippeket adni, mert hátha. Tuti erre gondolt. Hogy elküldöm Kenyába a nővért a tűjeivel együtt.  Utolsó reggel meg is kérdezte tőlem a kedvenc nővérem, hogy adhat-e még egy szurit. Háát, a számon volt, hogy nem. De kussoltam.

Tehát vettek volna vért. Félóráig tapizta, ütlegelte a vénámat, én meg fejemet elfordítva tudtam, hogy ez nem tud megszúrni. Ha félóráig paskolgat, szart sem lát a vénából, csak húzza az időt, hogy nehogy megkérdezd, mit tököl már. Tapasztalat. Eltelt pár perc, ez meg még tapogat. „Jó, most szúrok.” Miért kell ezt bejelenteni? Utálom, mikor közvetítik. Ez nem Real Madrid meccs. Csináld aztán kész. „Hát ez nem igaz.”

Nem kérdeztem, mi a baj, mondta magától.

„Eltűnt a vége…” Te tűnjél már el a bal fenéken, de rohadt gyorsan. Varázsold vissza és huss innen. Kezd kavarogni a gyomrom.

„Nem folyik” – befejezted????

„Pedig nekem sok kell” – kuss!!!!!!!

„Ez nem jó.” Ez nem kívánságműsor. A többi se jó! Szétbarmoltátok az összes vénámat, nincs másik. A legjobbat adtam!  Így nem leszünk jóban.

„Meg kell nézni a kézfejen. Aha, itt talán. De ez fájni fog.”

„Nekem nem.” – imádom a képükbe vágni, hogy nekem ott nem fáj.

„De, itt sokkal jobban fáj.”

„Tudom, de nekem nem.”

Ezen rohadtul elgondolkodhatott… Csendben megoldotta a feladatot én meg, mikor leragasztotta a második lyukat is, közöltem vele:

„Nem fájt. A karom, az fájt. A kézbe nem.”

Csak nézett hülyén. Élveztem.

Hogy esel teherbe a rántott csirkeszárnytól?

Egyik este  papánál aludtam, és mikor megágyaztunk, rám tört egy fura érzés. Először nem tudtam, mi a bajom. Aztán leesett: a műtét utáni döglött teknősbékaként (Csak háton bírtam feküdni, és onnan is akkor mozdultam, ha arrébb raktak.) majd félholt cserebogárként (A háton fekvés még mindig adott, de némi -értsd eszeveszett, kétségbeesett- rúgkapálózás árán eljutottam az oldalamra csak azért, hogy miután idáig félóra alatt elküzdöttem magam, ráeszméljek, kényelmesebb, és élhetőbb verzió nekem a háton döglés így újabb vergődés segítségével vissza a kiindulópontba.) vegetáló időmet nála, a felügyelete és ápolása alatt töltöttem és a drága agyam -ami szőke nő lévén ugyebár nem is létezik hivatalosan – társította az ágyat, az ágyneműt és körülbelül mindent, életem eme gyönyörű szakaszával. Nem semmi élmények voltak ezek, megtanultam értékelni a nemlétező hasizmaimat, és rájöttem, hogy az eddigi majrézásom a tűktől igazán semmiség. Volt. Miután kiengedtek a kórházból, rá egy hétre, beleszaladtam a Jóban-rosszban című kórházsorozat egyik részébe, és 5 perc után olyan émelygés és hőhullám tört rám, hogy kimenekültem a szobából. Nem volt belezés, és még szuri sem, szimplán egy zöld szoba és egy infúziós állvány. Snitt. De rég lefejezett Jeanne D’arc-unkat itt ismételten kivégezték.

Ufó vagyok hangyákkal – de teljes mellszélességgel vállalom!

Nem dohányzom, ergo nem szívok el naponta egy ezrest, nem iszom, hétvégente nem lógok az elitklubokban és nem csövezek az éjjel-nappali előtt sem felesüveggel a kezemben. Mindebből kitalálható, hogy a dílerek sem belőlem élnek.

Én a betűkért fizetek. Tudom, hogy ma minden, de minden visszakereshető a neten Krisztus előtt hétszázhúszezerig, de nem érdekel. Nekem minden pénzt megér az, hogy látom a naptáramban, hogy holnap kijön az új lapszám (igen, lehet hüledezni, meg idiótázni nyugodtan, én belejegyzem, hogy mikor jön meg az újság…), hogy feltéphetem rajta a celofánt, hogy szaglászhatom a friss nyomtatást… és, hogy olvashatom. Az utolsó betűig! És ha már háromszor kiolvastam, akkor odarakom a többihez. A gyűjtemény többi részéhez, melyből fel lehetne húzni a Kínai Nagyfalat. Igen, hangyás. És mielőtt felmerül a kérdés: azért gyűjtöm, mert újra és újra előveszem. 8-9-es kupacokban lehordom az emeletről a beépített szekrényből, és újraolvasom. Még az sem érdekel, hogy 50 fokban bűvölöm a karácsonyi divatot. Betű az is, nem?

Süti, vakond, kínaiak

A metró. Na az nekem a mumus. Tudom én, hogy ki van írva, tudom én, hogy bemondanak mindent. És azt is tudom, hogy “nem tudod elcseszni, tök egyértelmű”. Hogyne! Annak aki napi szinten metrózik minimum egy hónapig. De nekem a balatoni libának a metró? Hát a villamos miatt buktam a KRESZ-vizsgámat, akkor mit akarok én a föld alatt?! Nem vagyok vakond! Persze más opció nem lévén, nekivágok és miután legalább azt tudom, hogy hova a fészkesbe akarok eljutni, fogom magam és a legelső embert leszólítom. Na miért is ne lengyel vagy szlovák vagy üzbég lenne, persze. Ez az én formám. Na jó, csapó kettő. Fiatal srác, látszólag keni-vágja.

“Sziabocstudnálnekemsegíteni?”

És hoppáré, méghogy a pestiek bunkók. A pasi fogja magát és lejön velem vissza oda, ahonnan ő jött és megmutatja, hogy melyikre szálljak majd fel. Köszönöm Istenem és köszönöm srác.

Mikor már ötödik hatodik alkalom adódik, hogy egymagam vergődök az aluljáróban, egészen megtalálom magamban a metrós csajt. Tuti, hogy ránézésre egy pesti még mindig levágja a szemem villanásából is, hogy lövésem nincs arról, merre menjek csak húz a fejem előre, de nem adom fel.

   Attól viszont továbbra is beismerve hülyét kapok, mikor Barátosném nagy hévvel magyarázni kezdi, hogy de olyan egyszerű mert felszállsz erre és ott leszállsz és kimész és akkor ott lesz a nemtudommi, de ne azzal menj, mert az nem jó, az elvisz a pi****-ba, hanem ott a másik, és azzal eljössz eddig, és ott arra…. Hát én csak azt látom magam előtt, hogy elvisz a pi****-ba és csak nézek majd, hogy na most mi van. Lelki szemeim előtt megjelenik az telefonom zéró térerővel és a három kínai kirándulócsoport, akik sodornak magukkal a franc tudja hova…

Finnyás vs. Gurman – Vekengés a pasikról…

Ezért nem bírom, mikor kiderül egy szakítás és belemagyaráznak mindent. Ugyanolyan, mint mikor irodalomórán verset elemeztünk. Ezernyolc éve meghalt, aki írta. Mire utal itt a költő? Arra, hogy szeretne ott lenni – mondom én. Nem, itt arra utal, hogy… – mondja a tanár.
Honnan tudja? Nem tudhatja! Nem volt mellette, nem mesélte el neki, csak belemagyarázzük. Ha ő azt írta, hogy szakad az eső, akkor lehet, hogy tényleg az időjárásról írt és nem arra utalt, hogy sír a szomszédban egy fiatal menyecske… Nem írtak ezek a versek mellé jegyzetet, hogy bánat1 hiányzik a Lilla/Mari/Juliska; eső hull2 sírok utána… Lehet, hogy egy novemberi éjjel megfájdult a hasa a töltött káposztától és mellesleg szakad az eső odakint.
Az emberek viszont olyan jóindulatúak, hogy amint bejelented, hogy vége a kapcsolatodnak, tudják, hogy mi miért. És nem átalkodnak ezt a képedbe vágni. A bátrabbja legalábbis rákérdez: megcsalt, mi? Jött egy harmadik… Nem!!! Ja, neked lett valakid… Nem!!!
Más opció miért nem él a fejekben? Miért kell mindjárt bűnbakot koronázni? Egyszerűen van az úgy, hogy két ember rájön, hogy amit eddig egésznek gondolt, az mégsem annyira kerek. Nem kell hozzá megcsalás, meg pofonok, de még gyűlölet sem. Békében elválni, olyan nincs. A frászt nincs.

Ctrl+C és Ctrl+V

Idén papával kettesben csináltuk. Még 23-án sem volt kedvem. Minek? Kettőnkért, tudom, de nem éreztem a varázst… Tetves karácsony, egyre csak ez járt az eszemben. Túl sok volt ez az év, túl sokszor fájt a szívem és túl kevés tervem vált valóra. Nem akartam ünnepelni, aludni akartam végig. Aztán ott állt a kacsa, és arra várt, hogy megsüssem. Tollas dög! Nem lett rendesen megpucolva és két órán át csipkedtem egy kiszeparált szemöldökcsipesszel a kis szarokat róla. És közben válogatott szidalmakkal dicsérgettem a jószágot és azt a marhát, aki ilyen hanyag munkát végzett.

Estére aztán csak rám jött a hoppáré: négerkocka, most!

neger_kocka_citromos_habbal_1047369_7878

Ki a konyhába, 8-kor álljunk neki pluszban sütni… sikerült. Féltem tőle, mert a piskótáim ugyan hét nyelven beszélnek, de azért az ilyen gőz fölötti dolgokra a mama azt mondaná: na, fiam, azt te inkább ne próbáld meg. – persze szegény azt nem tudta akkor, hogy a génekkel megkaptam tőle a teljes főzőtudományát…

angel-on-clouds

Nem kevés ez sem, de ennél sokkal, sokkal, sokkal többet írtam… Van, aki ezen nosztalgiázik, van akinek zsír új!
Te hová tartozol? Nem számít! Kattints a képre!

A hobbitok miért nem kapnak sárga csekket…?

Hétfőn hős módjára elintéztem a hónapok óta esedékes orvos látogatást. Azt már írtam, hogy majréztam, – szokásomhoz híven – hogy majd ott akarnak tartani.
Ez majdnem be is jött: két órára mentem időponttal, de már megszokhattuk a belgyógyászaton, hogy ott minimum a félnapos ücsörgés.

Mivel ezt már tudtam, vittem magammal egy könyvet: Nők a harmadik évezredben címmel. Pszichológiai iromány arról, hogy hogyan és miért olyanok a mai kapcsolatok, amilyenek, a nők szemszögéből. Miért csalja meg valaki a férjét, miért nem talál olyan pasit, aki meg is érdemli; hogyan befolyásolnak bennünket az ősök (anya, nagymama, stb.) a saját életükkel és hasonlók… Most épp azt a könyvtári ciklusomat élem, mikor felhalmozom itthon a pszichodokik és lélekbúvárok köteteit, és bár Csernusra fájt a fogam, azon valaki otthon kotlik. Meg akarom fejteni a megfejthetetlent, hogy miért és hogyan leszünk szerelmesek, vagy, hogy hogyan tudna a két nem kiegyezést kötni és túlélni a Karácsonyt hajtépés nélkül : D
Reménytelen. De nem adom fel.
A kölcsönzési naplómat viszont, ha végignézem, egyértelmű, hogy vannak különféle periódusaim:

Elsőnek ott a kiirtás alatt lévő romantikus felem, amely imádja a habos meséket a nagy Ő-ről és már képes gyököt vonni az olvasottakból. Határozottan fejlődőképes vagyok, ugye? Néha kiéhezem ezekre a felnőtt mesékre, ahol a végén úgyis összejönnek, és boldogan élnek, míg nem jön a happy ending. Vagy a nem happy, de ending. Csak azt már nem szeretjük leírva látni… mintha legalábbis működne az „amiről nem beszélünk, az nem létezik” elv.
Ezt meg szoktam fűszerezni némi nemű fantasyvel, és most kéretik nem túl hangosan fujjogni, de én igenis, hogy olvastam azt a népmegosztó könyvet, mely a partra vonszolt kákaköteg és a csillámfarkú, sápadt arcú szerelméről szól. Bella és Edward, alias Twilight. A könyv szerintem igenis jó. Az, hogy valakinek nem tetszik, el van általam fogadva: amennyiben ő is elfogadja, hogy én meg olvasom és punktum!
Mikor ezekkel megtelik az agyam, átváltok a véres, reális és borzalmas témákra, mint A Mór megtette (az elmúlt idők legdurvább bűnügyei), Én vagyok a móri mészáros?, A Tánczos-dosszié, meg a többi. Rettentően el tudok viszont azon merengeni, hogy ha ezt bírom idegekkel, meg gyomorral; ugyan miért leszek pánikolós csirke egy D-kategóriás tinihorror láttán? Mert ez az igazság. A legbugyutább és legkiszámíthatóbb zagyvaságtól is rémálmaim lesznek…
Ha már kellőképpen felhúzom magam a valóság szörnyűségein és már megismertem a gyilkolási módszerek mikéntjeit, átlovalok egy másik fantáziavilágba, és elmerülök Tolkien meséiben. Ott meg nem is annyira a varázslények kötnek le, hanem a tájak, amit meg ugye a film ad vissza eszméletlen jól. Ezek kapcsán azon szoktam ábrándozni, hogy melyik világot csípném jobban?
A hobbitokét, ahol nincs nyugdíjhelyzet, meg áfa emelés, nincsenek vízágyúk, és nincsenek adóhatóságok? Időnként jön egy-egy sárkány, meg van, hogy begolyózik a király, vagy leigázzák a népet és az orkok trollkodnak a vidéken; de mégis gondtalanok és boldogok… Ha kitör a háború meg a sötétség órája üti a delet, akkor kicsit necces lesz a helyzet, de végeredményben olyan happiness van, amilyenek nálunk akkor sem lesz, ha elköltözünk egy lakatlan szigetre Hawaii mellé és éjjel-nappal füvezünk. Arról nem beszélve, hogy a büdös életben nem lesz olyan a gyepszőnyegünk, mint ott, Zsákosék vidékén.
A mi világunkban naponta kapunk agyvérzést a sárga csekktől és pánikolunk a törlesztő részletek miatt s csak abból szempontból vagyunk nyugodtak, hogy tuti nem jelennek meg a nazgulok a fejünk felett…

1314119389-hobbits_partying
Nem tudok dönteni, de tényleg. Stikkes vagyok? Hót ziher!
A nagy mesemondó köteteiben azonban nincs túl sok szerelmi szál, így az újabb 8 kötetes kölcsönzés az agyturkászok véleményét adja vissza a párkapcsolatokról, hogy ne csak mese-habbal érje a szürkeállományomat. Hiányérzetem van, mit tehetek róla: párkapcsolat híján legalább hadd agyaljak rajta. Aztán utána reszkessetek, mert én simán alkalmazom is az olvasottakat, és kielemzek mindenkit. Sokan gondolják úgy, hogy felesleges ez az igyekezet, mert úgysem tudjuk vele megfejteni a másik nemet, de én határozottan állítom, hogy könnyebben kiszúrom a patkányokat, a szuperpatkányokról nem is beszélve; ha járatos vagyok az efféle irodalomban. Lehet legyinteni, lehet lehülyézni, de én ilyen vagyok és makacsul ragaszkodom az elveimhez. Na, jó, ez humbug. Nem olyan makacsul, mint kéne néha, de elméleti síkon legalább fel tudok sorolni párat, ami megadja a vezérfonalát az életemnek.

Höhö, most azt hittétek, megteszem? Hát nem!
Sok mindenről írogattam már és reményeim szerint még fogok is, csak van, amit inkább megtartok magamnak. Van, ami meg kikívánkozik belőlem. És olyankor születnek a több ezer karakteres bejegyzések, amikre egyikőtök azt mondja, végre vége, a másik meg azt, hogy miért csak ennyi?
Hmm, most például azt hiszem a kórházas sztori befejezését akartam megírni, de Középfölde felé kanyarodott el a képzeletem és még semmit sem tudtok.
Üldögéltem hát ott a váróban, ahol érkezésemkor még hely sem volt, s csak pár perc után rendeződtek úgy a viszonyok, hogy találtam egy üres széket, ahová bevackoltam magam: táskám az ölemben, kabátom a derekamat melegíti, egész kellemes. Mi is a bajom? Ja, csak annyi, hogy ez az a rémes kórház, kórházszaggal, ahol még a bódítóan szenzációs parfümömet sem érzem, csak a betegség bukéját.
A fentebb említett könyvvel igyekeztem nyugalmi állapotba ringatni magam, de míg nem vették el tőlem a lassan Révai Nagylexikon egyik kötetére hajazó kórtörténetes mappámat; addig nem tudtam lenyugodni. Kutattam a táska fenekén, kinyitottam-becsuktam a könyvet, füleltem és sasoltam, és néha nekiálltam vekengeni azon, hogy vajon a legújabb vérképemből mit olvastak ki.

Nagy nehezen elvették aztán tőlem a papírköteget, és újra nekifuthattam a relaxációnak. Kettőre hívtak, háromra el is felejtem. Mázlim lesz, egy-kettőre végzünk, mehetek haza seccperc! Naiv liba – még mindig. Fél négy felé járt, mikor iszonyú idióta gondolat vette be magát a fejembe: innen már majdnem mindenki elment. Van egy idős házaspár és két srác, meg én. Már a nővérek is hazaindultak, csak az asszisztens és Az Orvos van bent. Jézusom, itt én leszek az utolsó. Tuti, hogy valami gebasz van. Megnézték a vérképet, látták, hogy nem jó, eldöntötték, hogy ismételten összehoznak Jack-kel, csak nem tudják a reakciómat. Attól félnek, hogy hisztériás rohamot kapok, és azért hagynak a végére, hogy legyen idejük megnyugtatni…
Tudom, tudom… De nem tehetek róla. Trauma volt ez a nyári kaland. Már csak abban reménykedem, hogy mire megkapom az első nyugdíjamat, addigra feldolgozom. Igen, addigra. Sohanapján. Így van.
Már teljesen elhittem magamnak az őrült eszmefuttatásomat, mikor a srác, aki bement, kijött és engem küldött következőnek. Hoppá, akkor megúszom? Van még utánam egy ember. Lehet, hogy akkor nem én vagyok a kiválasztott?
Felkaptam a táskámat, bevágtattam és mosolyogva (lehet, hogy kicsit kényszeredetten) köszöntem. Lehuppantam a székre, szemben velem a doktor bácsi, mellette az asszisztens, és jön tőle a kérdés:
– Hogy van, Zsuzsa? (eskü egyszer szóvá teszem, hogy Zsuzsi vagyok. Nyugdíjkor.)
Legnagyobb meglepetésemre az orvos, mielőtt kinyithattam volna a számat, közbevág:
– Jól! Hát nem látja? Aki ilyen jól néz ki, az jól van! Igaz?
Kicsit ledöbbentem, de éreztem, hogy a Himalája egyik alapköve porrá omlik a gyomrom helyén, és valaki átpöccintette a megbaszazideg-kapcsolót a nemtudommitszedtembedeadjatokmég-kapcsolóra.
Onnantól kezdve vígan válaszolgattam a kérdésekre, és mertem is kérdezni. Eddig ugyanis nem mertem direkt hasizom gyakorlatokat végezni amiatt, hogy hátha még nem lenne tanácsos… Tökéletes alibim volt. Most meg örültem, mikor azt mondták, hogy finoman, ésszel (meg egy vödör mésszel), de már nekiállhatok. Juppié! Ott akkor úgy éreztem, hogy mentem lefekszem a metlakira és nekiállok haspréselni, de mire hazaértem, elmúlt a harci kedvem. Azóta sem jött vissza.
A vasamról ismét megerősítést nyert a feltételezés, hogy tré, alig három, holott minimum tíznek kellene lennie… Ettől a ténytől megint cidrizni kezdtem, hogy úristen; erre közlik velem, hogy semmi baj, nem kell megijedni, nem olyan kegyetlenül szar a helyzet. Óóó, hát akkor hipp- hipp-hurrá!
Megkaptam a receptjeimet, és felvillanyozva elhagytam a helyiséget. Beküldtem az utolsó beteget, és mikor már messze jártam a kórháztól, akkor ugrott be, hogy arról nem esett szó, mikor menjek legközelebb… Ez csak jót jelenthet. Nem kezelnek betegként, nem akarnak többet látni. Ennél jobbat el sem tudok képzelni… Azért a Lelkiismeretem tuti rákezd pár hónap múlva, hogy telefonáljak 😉

Az ördögnek egy úttal…

 

Emlékeztek, mikor azt írtam a kórházi szabadulásom kapcsán, hogy az volt az első alkalom, mikor kihasználtam a törékeny, megmentésre váró csajszi – adukártyát?
Hát, tegnapelőtt megvolt a második. Nem tudatosan. De megvolt.
A nemrég vásárolt kis őszi bokacsizmámé az érdem. Hmm, nem is csizma az, inkább amolyan félcipő féle. Na mind1.

Tehát, a túrjuk fel a városközpontot – mozgalom eredményeként, szépen egy karcsú hónap után elkopott a sarka… Mondanom nem kell, mennyire örültem neki. A javítgatást meg csak húztam, halasztottam, mert most nincs rá időm, most nincs kedvem cipelni plusz egy cipőt magammal, most még épp csak nem akarom és kész.

Amennyire utálom a miért kérdésemre adott válaszként a “Mert csak” című gálaműsort,… annyira előszeretettel használom.

Ez van. Tudom, hogy mocsokság az ilyen… De mit tegyek. Rajongója vagyok a kettős mércének. Nem vagyok egy nagy spíler, de az ilyen kekeckedés mindig jöhet.

Visszakanyarodva a sarokhoz, mármint a cipőm sarkához, veszedelmesen kezdett annyira lerongyolódni, hogy az volt a para, hogy a kukában végzi. Igazság szerint én ezt már el is könyveltem magamban… Valamiért mégis betértem a cipészhez, hátha…

Előttem egy pasi szatyorral a kezében magyarázza, hogy mit kéne az ő lábbelijével csinálni, hogy kéne megragasztani. A mester viszont az előtte halmozódó cipőhalmazra mutatva elküldte, mert neki most sok a munkája… Délután esetleg majd… talán meg tudja csinálni.

Ekkor léptem én oda, és bár biztos voltam a válaszban, megkérdeztem, hogy vajon az én sarkamat lehet-e javítani, vagy annak már annyi. A cipész kihajolt, én felcsaptam a sarkam, mint egy részeg balerina, ő pedig közölte, hogy nagyon egyszerűen javítható.

– Megcsináljam?

– Mármint… most?

– Aha, persze. Ott a szék, foglalj helyet, aztán megcsinálom.

Kapva kaptam az alkalmon, hiszen egyrészt állásinterjúra készültem, másrészt  rendkívüli módon rühelltem már, hogy a bevásárlóközpontokban úgy csattogtam a gumiborítást elhagyván, mint egy csataménes.

Cirka 5 percet ültem ott a bárszéken miniszoknyában, mint a cég reklámembere, az emberek többsége meg értetlenül bámult rám…

Aztán elkészült a cicellő: nagy küzdelem árán belebújtam, de nem volt egyszerű. Miért? Mert egy ilyen magasságú széken a magamfajta mélynövésűnek akkor sem könnyű megülni,ha nem kell közben cipőbe bújnia úgy, hogy lehetőség szerint a fehérneműből semmit se villantson a nagyérdeműnek…

Megint oda lyukad ki a véleményem: a pasiknak ez is könnyebb 😀

A lábbeli tehát jobb, mint újkorában, viszont az interjúig még majd’ egy óra vissza van. Mitcsináljak-mitcsináljak? Vásárolnom nem kell, azaz inkább nem szabad, mert tudni ugyebár mindig tudnék; valahová viszont be kéne húzódnom… Ó, hát minek vannak az embernek törzshelyei, ha nem ezért!

„Az ördög sem hívott engem ide, csak éppen bejöttem egyszer reggelizni és itt ragadtam, mert igazuk van azoknak, akik hirdetik, hogy az embernek valamely országhoz, valamely megyéhez, faluhoz, családhoz kell tartoznia, hogy fix módon el legyen helyezkedve az életben. Szükséges, hogy az ember törzsvendég legyen valahol, mert ez különbözteti meg legjobban az állattól. Az állatnak négy lába van, kimegy a legelőre – az embernek csak két láb jutott, de e kettővel kávéházba megy be.”

Ezt az idézetet ugyanezen napon délután fedeztem fel, a másik kedvenc helyem itallapján. Rettentően igaz.

No, de még délelőtt van és nekem kell egy hely ahová bekucorodhatok. Első kedvencem tele, második szintúgy, marad a harmadik, ami ugyanez a kategória, de választásra kényszerültem: vagy ez, vagy újabb bandukolás vagy pedig a pokol maga, valamelyik üzlet. Erős vagyok, hős vagyok és nő vagyok: inkább ez a nyüzsgő, kalóriában gazdag, csábító cukorbirodalom, mintsem egy újabb felső…

Csak iszom. Nem! Nekem hízni kell! Egyél sütit! Ne szórakozz! Kell a kiló vagy nem kell…? – vitatkozom magammal.

“Öö, kérek egy szelet gyümölcstortát és egy szprájtot.”

Kéretik nem sírni-ríni, vonyítani, szidni és anyázni! Ha már nekem fel kell idéznem ezt az ízélményt a ti kedvetekért, tessék szolidaritásból velem szenvedni. Ja, és isteni finom volt 😛

Leültem, nagy elánnal rágódom a krémkönnyű tortafalaton – mert nekem az a szelet egy falat: a saját sütésemből egy nap alatt a fél tortát be szoktam falni… –  és közben bőszen tanulmányoztam az önéletrajzomat, amit vigyek magammal a mail szerint. Hmm. Érdekes. Nem nyomtatják ők ki? Ez olyan fura. Mindegy, hoztam ennyi.

Ilyenkor még nagyon tudom, hogy mit akarok mondani, meg hogyan, ott majd kíváncsi leszek…

Letelik az idő, felállok, és a közeli iroda felé tartok. Itt még mindig minden oké, rém magabiztos vagyok, mantrázok magamnak, mint valami félőrült és közben igyekszem elterelni a gondolataimat a vérszomjas hr-esekről.

Odaérek és akkor látom, hogy több kiöltözött figura is az én célhelyemre tart: gondolkodóba esem. Ismerős ez nekem valahonnan. Nem is csak egy helyről. Hajajj.

Hülyeség, indulj befele. Tábla a falon, második emelet, jajj ne édesanyám, lőjjetek le, hogy én ezt megint, hogy benéztem!

Megint ugyanaz a cég, ugyanúgy ügynököt keresve. Persze állítják, hogy nem, de nem most jöttem a hat húszassal, ergó kéretik lógva hagyni.

Amint bedobják a mondatot, hogy akinek ez nem felel meg, annak köszönik a részvételt, fel is pattanok és kivágtatok az épületből.

Nem bírom feldolgozni, hogy hogyan verhetik így át az embert és legfőképpen mi értelme? Ott úgyis kiderül, akkor meg…?

Pont olyan ez, mint a randizás: két kiló smink, fodrász, pushup, és a többi… Aztán egyszer minden lekerül és borulnak a dolgok.

Nem kell elmenni a másik irányba a végletekig, nem kell, hogy úgy szóljon a hirdetés, hogy “ez a cég, cseszd meg, ha érdekel gyere be meghallgatásra” és randira  se kell úgy menni, mint ahogy az ember lánya nekiáll nagytakarítani…

Csak lehetne korrekten játszani: cégfeltüntetés illetve szolid smink és olyan cucc, hogy talán a jó édes anyukánk is ránk ismerjen még…