Kedvenc nyaralásom és ez megint VKP!

vkp3

Igazán fantasztikus, hogy pont most kell emlékek közt kotorásznom és nosztalgiáznom, mikor a kedves épp tényleg nyaral, mert épp végre nyár van és kicsit úgy érzem, épp a hashártyámat (peritoneum – még tudom latinul sálálálá) készülök módszeresen felkockázni képzeletbeli késemmel, hiszen az, hogy a gyönyörű közös dolgainkon mélázom, épp ezt az érzetet kelti bennem.

Belevágok hát mégis, és ha időközben túl sok lenne a nyüszmékelés meg a piccsogás és megvágna az áram, mert belefolyatnám keserű könnyeimet a billentyűzetbe; kéretik a VKP alapítójához fordulni panasszal: ő az ugyanis, aki arra kárhoztat, hogy tudjátok, na.

Arra is gondoltam, hogy nem ezt a nyaralást írom meg, ami ősszel meg télen van, hanem az egyetlen igazi nyárit, lévén defektes liba, nekem még a nyaralás se nyáron esik, hanem ezidáig mindig nyáron kívül puffant.. Viszont ha erre vetemednék, tuti kapnék, hiszen mi az, hogy nekem a legjobb mással és máshol még akkor is, ha az éppenséggel egy barátnős-barátnő szülős cucc és nem a nászút Hawaii-on. Mellesleg ez az utóbbi nem állja meg a helyét, hiszen sem nem férjültem meg, sem nem léteztem múltban in mocskos Hawaii, ahol a kedvenc Pearl Harbor című mozimat is forgatták, de tök mindegy. Úgy érzem, most rámjött az írhatnék és ez jó, viszont érzem, hogy kedvenc Hobbitrollom* már morog a bajsza alatt és fenyegetőzik, hogy ha két mondaton belül nem írok konkrétumot, felborítja a laptopot vagy minimum küldd egy trójait a levelesládámba majd megnyomja a piros ikszet jobbra fent.

De nem tesz ilyet, mert máris írom, hogy szóval tehát nekem a legeslegszebb nyaralások télen és ősszel mindvégig az én Drágaschágommal voltak, mind közül pedig a német volt a legszuperebb. Mondhatnám a második kolozsvárit is, mire drága Barátosném rávágná, hogy én oda születtem, mert annyit csámborgok arra; tehát lehetne ez az is, ahol 24 órás kiránduláson voltunk, meg ettem sajttortát, ami mocskosul túró lepény volt és nem tetszett, mert adott pillanatban és most is a sajttortáért epekedtem, nem pedig holmi túrós buciért. Na mind1. A telhetetlen eoista ribanc énemet megpróbálom elhallgattatni és elmesélni, hogy is volt a Hamburg akkor.

Már ott kezdődött alapból az izgalom, hogy megyek én egyáltalán el? Hát kérem akkor én még bőszen tapostam a sulipadot, meg időnként az anatómia jegyzeteket; és egy hetet csak úgy hiányozni nem lett volna ildomos. Suliból még hagyján, de kórházi gyakorlatból? Azt hiszem nem vizsgáztattak volna le, ha tudták volna, hogy egyszer-kétszer én angolosan megléptem az intézményből…

Aznap reggel is, fél hétkor a kórházban tébláboltam, körülöttem a többiek és kérdezgetnek, hogy ugyan mi a búbánatos vadmálnáért vagyok én még mindig ott, nem nekem kéne ma menni Németoszágba? De. Akkor? Majd.

Mikor megkérdezték, hogy mivel és én rávágtam, hogy repülővel, még jobban félni kezdtem, nehogy méla utálatból befújjanak valahol, hogy ahelyett, hogy atomrészeg hajléktalanokat csitítgatnék a sürgin, én diadalittasan vagy beszarva (ekkor még nem tudtam) repkedek a határok felett.

Aztán csak elléptem és suhantam, meg se állva Ferihegyig, ahol aztán jött a hidegzuhany szélsebesen: a jegyek nem egymás mellé szólnak! Nem-e? Nem a szerelmem mellett fogok ülni, miközben végighányok egy életem első kurvára félek című találkozást a repülőgéppel?!

Nem hát!

Ülsz szépen a kollégája felesége mellé, aki nem meri elcserélni az ülésjegyeket magunk közt, mert tutti, hogy abból baj lesz. Lett is! Bőgés. Úgy beijedtem ott a reptéri forgatagban, hogy nekiálltam ríni, mint egy ötéves, akitől elveszik a matchboxot… No komment.

Aztán valahogy lehiggadtam és remegő térdekkel beszálltunk a gépbe. A gyomrom le-fel ugrált, nekem meg egyre csak azt vízionálta az agyam, hogy ha lezuhanunk, még az sem adatik meg, hogy a leszakadt fejem a drágám mellett heverjen; mert ő messzi ülésekkel arrébb tanyázik. Ilyenkor van ám basszameg!

Mivel mindketten (a feleség és én) is szűzek voltuk madárstílusú közlekedés szempontjából, eléggé felfokozott állapotba kerültünk, ahogy elkezdték ecsetelni a légi szerencsétlenségek esetén elvárható magatartást. Mit kell azon ecsetelni? Visítok, basszki!

1399820_684827591540932_1045367110_oDe ahogy elkezdtünk gurulni, majd szép lassan felemelkedtünk, egyre múlt a para: hát ettől kellett majrézni? Hát ez tök király!

Az első tézis tehát, miszerint a repülés nagyon szar, megdőlt még egy: hogy a stewardessek szépek. Nem azok. Kedvesnek se feltétlen nevezném mindegyikőjüket… Tehát fuck off, összes tézis…Mikor leszálltunk, utóbb kiderült, hogy a drágám izgatottan várta a reakcióimat, hogy mit mesélek. Őszintén nem az ezkurvajómégakarokmégmégmég-et várta. De mivel nem hallotta az üvöltésem, nyugtázta, hogy talán nem kaptam hisztériás rohamot a felszállás és az út idején.

Leszálltunk Amszterdamban, ami a másik szívem csücske vidék, hiszen van Nistelrooy, de ott pár kör kóválygás és szálltunk is a következő gépre. A jegyek itt már stimmeltek.

Mikor megérkeztünk Überalles-ékhez, magamon kívül voltam a várakozástól, hogy menjünk, nézzünk meg mindent, de rögtön! Mire a ködbe burkolózó hotelünkhöz értünk, örültem, hogy azon a bizonyos alsó fertályon még lyuk van, és hogy leülhetek, egészpontosan kinyúlhatok a bőr karosszékben…

882641_684839171539774_566329503_o

Persze túl sokáig az sem tartott, mert elkezdtem felfedezni a lakhelyünket: kipróáltam, milyen az ágyon hemperegni, megnéztem mi rejlik a hűtőben (5 eurós ásványvíz!!!) és, hogy mi a bánat van a falon: egy alma. Bármilyen kívánatos volt is, hozzá nem nyúltunk, mert a víz üressége utn, félő volt, hogy ez kóstál vagy 10 eurót, hiszen cukrot is tartalmaz…

1462738_684831814873843_800228241_o

A tartón a felirat: An apple a day, keeps doctor away

Másnapra jutottak hát a városnézős ügyletek, fogtunk egy hopp on – hopp off buszt és azzal indultunk neki a nagyvilágnak. Láttunk palotákat a gazdagék negyedében, vízen úszó karácsonyfát, Porschékat és monumentális épületeket. Úgy, ahogy volt, imádtam! 

Este nekivágtunk a karácsonyi vásároknak, amikből minden sarkon másik van, és a legkisebb akkora, mint itthon a nagy. Volt ott minden, a fából faragott sonka-kolbászon keresztül műbroki (nem vicc!) és voltunk olyan ügyesek, hogy megtaláltuk a piros lámpás negyedet is cirka negyed óra elmúltával…

Ettem a zseniális minifánkjukból, amivel majdnem sikerült kivégeznem a páromat:

Fogtam a pálcikát, rászúrtam egy jó cukrosat és adtam a szájába. Túl nagy lendülettel. Mire ő a köhögés végeztével így szólt:

– Tökéletes fegyver drágám! Ha a forró fánk nem ölne meg, és a porcukortól nem sikerülne megfulladnom, biztosra mész és átszúrod a torkom a pálcikával, köszi!

Pedig nekem semmi ilyesmi nem állt szándékomban, tényleg.

1502755_684833858206972_107942484_o

Másnap hajókiránduláson voltunk, valamint algalakótelepet látogattunk (lévén, hogy emiatt mentünk, vagymi szakmai konferenciára) és beültünk a hotelünk toronybárjába, ahová lépcsőn fel se voltam hajlandó indulni, de még a liftben is féltem, és ahol 1500 Forintnyi eurót kértek egy kétdecis kóláért. Nesze neked, ha már idejöttünk, adjunk neki!

1473032_684841601539531_1556321092_n

A baj csak annyi, hogy ez a pár nap is rettentő gyorsan elment, térhettünk haza, és sipákolhattam tovább azon, hogy mikor és miként fogok megbukni a mentősvizsgán 😀

 

http---signatures.mylivesignature.com-54492-130-1F473E4504A3F38471449694A4808A7A

 

 

 

 

 

*  “És amint lesznek olvasók, lesznek kommentek is, meg lájkok, de ehhez türelmesnek kell lenni. Általában az első hónap csendben telik, de az biztos, hogy az első hozzászólás kárpótolni fog bennünket a várakozásért. Ha esetleg a hozzászólás negatív hangvételű lenne, ne keseredjünk el: belebotlottunk egy trollba, és ő épp azt várja, hogy leálljunk vitázni vele. De ne! Ha nem eteted, éhenhal és elkullog. Nekem csak egy áltrollom van szerencsére: ő úgy csinál, mintha kötözködne, de közben motivál és ösztönöz a még jobbra és morog, ha nem írok! Ilyenekből sokat kívánok Nektek is!” (Az önként vállalt pletykagerjesztésről, avagy hogyan kezdjünk blogolni?)

131820_684857968204561_792663130_o

 

Az eső és a havas eső miatt a napjaim nagyrésze a csuklya alatt telt-múlt

Az eső és a havas eső miatt a napjaim nagyrésze a csuklya alatt telt-múlt

Tiffany - ez tényleg álom volt luxuskivitelben

Tiffany – ez tényleg álom volt luxuskivitelben

 

1465799_684838361539855_1637440605_o

Modern technológia - minek a gázfűtés, ha az algák elintézik a dolgot?

Modern technológia – minek a gázfűtés, ha az algák elintézik a dolgot?

1483564_684830394873985_1610214220_o

A fürdőszobában ő köszöntött minket, a gumikacsa kultusz egyik tagja

Haza stílszerűen vegyész és nővér kacsa került, aki szerintem cseppet sem szexi... :D

Haza stílszerűen vegyész és nővér kacsa került, aki szerintem cseppet sem szexi… 😀

1500854_684836188206739_183391126_o

1496059_684829664874058_387688430_o

Hazaúton isteni kekszet kaptunk a hollandoktól, máig számban az íze

Ez volt hát az a bizonyos, és az a fantasztikus. Tetszett Németország, mint minden más idegen táj is, ahol ezidáig megfordultam; de mit is vártok egy benzin-, és immáron kerozintyúktól?!

Reklámok

Akkor is szeretni fogsz, ha megbukok?

Bár azt vinnyogom hangoztatom cirka január óta, hogy lesz egy periódus az életemben, mikor el fogok tűnni, mint szürke szamár a ködben, mégis lelkiismeret furdalásom van, hogy így elhagytam az én drága terepemet, a blogomat.

Akik rendszeresen vagy akár csak az utolsó pár bejegyzésen át olvasnak, tudják; akik nem, azoknak elmondom, hogy a tanulás fogott vissza az irkálástól. Nap, mint nap suli, még egy pici gyakorlat vagy épp itthon ülős és tételt dobálós tevékenység és olyan hipp-hopp itt lett a rettegett május 12., hogy nem győztem imádkozni meg visítani meg szitkozódni, hogy ugyan miért nem féltem én jobban. Hmm, bepótoltam a majrét később, de erről majd, ha eljön az ideje.

Tehát eljött a május tizenkettő, mikorra bizony kőkeményen ki volt írva a mentőápoló vizsga írásbeli része, amiről még előző este sem volt biztos, hogy ugyan kifejtős vagy épp rövid harmincvalahánykérdéses csoda lesz-e. Ez a tény annál is gyomorremegtetőbb, hiszen a nagy kérdések mentéstechnika és logisztika témakörből származnak, a kicsik pedig anatómia és mentéstechnika és belgyógyászat és kardiológia és nőgyógyászat és a Lucifer kénköves birodalmának mindennemű részeiről regélnek. Nem mindegy tehát, hogy erre:

Belső továbbképzés keretében a következő előadás témája az emeltszintű eszközös újraélesztés
lesz. Az állomás vezetője megkéri Önt, hogy készítse el az ALS folyamatábráját.
Készítse el a folyamatábrát!

A folyamatábra elkészítése során az alábbi szempontokra is térjen ki:
– az ALS fogalma, lényege
– ALS során alkalmazott gyógyszerek és azok adagolása
– lehetséges reverzibilis okok (4H, 4T)

 

vagy pedig ilyesmikre készül az ember ilyenkor már fokozottan elmebeteg lánya:

 

Ismertesse az AMI (akut miokardiális infarktus) akut 2 pont
szakaszában elıforduló, a beteg életét veszélyeztetı leg-
gyakoribb szövıdményeket! Írjon négy /4/ szövıdményt!

– pitvari ritmuszavar
– kamrai ritmuszavar
– kamrafibrilláció
– ingerületvezetési zavar
– balkamra elégtelenség
– kardiogén sokk
– kamrafal ruptura

Nevezze meg a máj kettıs vérellátását biztosító 2 pont
ereit latinul!
– vena portae
– arteria hepatica

Soroljon fel négy /4/ olyan indirekt jelet, melyek alapján 4 pont
feszülő PTX-re gondolunk politraumatizált beteg szállítása
során!
– fokozódó nehézlégzés
– indokolatlan állapotromlás
– vérnyomásesés
– subcutan emphysema
– a gége középvonaltól való eltávolodása

Az első feladattípusból 2-2 a megoldandó, a másodikból pedig 30-36… Az első kifejtős, részletezős, témaismerős, a másodiknál meg több ugyan az esély, de igencsak lesre lehet futni a megfogalmazásokkal meg a latinnal. Épp úgy, mint az elsőnél a nem megfelelő olvasással.

Történt ugyanis, hogy miután lement a vizsga, közölte velem az éteren át egy messzi Bajtárs, hogy jó volt ugyan az amputációs feladat, mint kifejtős, de ő nem pontosan tudta, hogy esetkocsin mi is a dolgok menete, hiszen a feladat úgy szólt.

letöltés

 

Itt jött el a pillanata életemnek, mikor fordult velem párat a világ, és bár egy komplett idióta viselkedésével mentem el reggel vizsgázni és csak ott és utána nyugodtam meg, itt rájöttem, hogy kis szerencsével akár bukhatok is, hiszen én abszolúte nem láttam ilyet, hogy esetkocsi. Kiszúrtam a sorok között, hogy amputátum, és már írtam is, mint a gép.

Két nappal később az esetet elmeséltem a csoporttársaimnak és kábé ugyanazzal a megsemmisült arccal néztek vissza rám, mint én a monitorra ekkor:

“az amputációs téma az nem rossz alapból, de a feladat úgy szólt hogy esetkocsival vagy kint… szóval nem ártott volna tudni jó pár dolgot azzal kapcsolatban hogy ilyen speciális esetben ott milyen lehetőségek vannak… “

A remény hal meg utoljára, ugyebár, huszadikánál, a szóbeli napjánál előbb eredmény úgysem lesz, így aztán inkább elkezdtem azon stresszelni magam, miközben bőszen rugdostam arrébb a jegyzeteket és a vaskos könyveket. Hiába legyek a plafonon a félelemtől, tanulni ó, még kurvára ráérünk!

Ráérünk, ráérünk, egy kis padra lecsücsülünk, kávézgatunk, netezünk, kozmetikába megyünk, sörözni és sütizni, alszunk és napozunk – teljességgel tök mindegy, csak épp ne beszéljünk a borzalmas jövőről. És persze szabadidőnkben, ami hivatalosan nem is lehetne eme időszakban, gyártsunk blogtervezőt, mert annak mocskosul hasznát fogjuk venni a vizsgán makogva…

A telefonom pedig emígy hirdette, hogy még mennyi nap van vissza:

unnamedÓ hát szeretjük mi a hasznos mobilalkalmazásokat, főleg az ilyen stresszhormon ébresztőket, hogy dögölne meg! Ha nem lett volna elég az izgalom, időközben állásinterjún is jártam egy fogászati magánklinikán, ahol marketinges posztra kerestek embert. Onnan nem jön a válasz, mindig csúszik picit az eredmény kihirdetése, én a tűkön ülök ez a kis tetű widget meg mutatja, hogy már csak 6-5-4-3 nap és vizsga.

Hát nagyszerű, mondhatom igazán nagyszerű. Eközben a tételek és a könyvek mániákus szaporodásba kezdenek a lakás minden elképzelhető pontján, majd a vizsga előtti nap reggelre ellepik az ágy alját, a szoba-, és konyhaasztalt, az íróasztalt, az ágyat és a polcokat is. Mintha az a tény, hogy ezek szanaszét hevernek biztosítanának arról, hogy mindent tudni fogok. Nem biztosítottak semmit, csak azt, hogy az órák múlásával egyre hisztérikusabban lapozgattam a lapokat és egyre többször éreztem ezt, hogy megdöglök éhen, mert enni azt ugyan ehhez nem kell.

Egy nap és vége. Holnap túl leszek rajta – hiába minden mantra, az egész család értesült róla, hogy rémült és beszámíthatatlan vagyok a pániktól.

Sírva beszéltem papámmal telón, aki próbált nyugtatni, hogy meglesz az, de én csak annál jobban hüppögtem és nyüszítettem, hogy mocskos módon meg fogok bukni és az sem számít, hogy az állást már amúgy is megkaptam és független az egésztől, és minden nagyon királyi lesz az elkövetkezendő hónapokban.

Éjszaka nem akartam lefeküdni, mert újra és újra találtam olyan kifejezéseket és tételeket, amikről azt sem tudtam, hogy eszik vagy isszák. Végül felkapartam a noteszembe az infarktus, a stroke és a fontosabb kórképek ellátási sémáit; leírtam a számos és betűs baromságokat (VAS skála, ABCDE séma, SAMPLE, GCS és Apgar) majd könnyezve és ordítva ágyba bújtam.

Négy, jelzem hajnali négy órakor már magamon kívül forgolódtam az ágyban és azon töprengtem, hogy mi lesz, ha nem megyek el a vizsgámra?

Hétig ment a matekolás, de még a fürdőben is a minijegyzetet szorongattam.

Megismételttumblr_mbor8mzXP11ricewso1_500em az írásbelinél is elkövetett ügyletet, miszerint elé álltam Drágámnak és megkérdeztem, hogy ugyan akkor is szeretni fog-e, ha én ezen a vizsgán nagyon simán megbukom. Közölte röhögve, hogy igen, te őrült, de amúgy nem fogsz megbukni! Én meg makacsul bíztam benne, hogy igenis és de.

 

Éljen a vonzás törvénye 🙂

 

A táskámba bizti, ami bizti bevágtam a magassarkúmat is, szépen felöltöztem és remegő szájszéllel nekiindultam a vizsgahelyszínnek…

 

A nyugalom pedig ahelyett, hogy végre rám talált volna, elhúzott valahová a világ másik felébe és valahogy nagyon nem akart a közelembe jönni. A problémáim ott kezdődtek, hogy nem találtam a bejáratot az ismeretlen suliba. Hátul próbálkoztam, zárt ajtó fogadott, majd a nagy téblábolás közepette egy idősebb férfi megszólított:

Mi járatban?

Vizsgázni jöttem.

Mentőápoló?

Igen!

Itt egyenest és be balra.

Oké, oké, legalább az esélyem megvan, hogy a helyet megtalálom. Jönnek szembe a többiek, mindenki remeg a drukktól, egy kukk nem jön ki a torkunkon. Felvezényelnek minket a bizottság elé, ismertetik a menetet, majd közlik, hogy fele itt marad, másik fele három modulból vizsgázik a másik teremben.

Édes Jézusom, hát nem megismétlődik az érettségi? Első helyre kerülök és kettő másodperc alatt húzom ki a három tételt. Kettőt megkapok kidolgozásra, a harmadikat sak közvetlen előtte láthatom, mert gyakorlati. Öt perc alatt mindent leírok, majd megbicsakló lábakkal – mi lett volna ha belebújok a magassarkúmba??? – kivergődök a bizottság elé. Gyorsan ledarálom az interakció az egészségügyi ellátásban című modul kommunikáció tételét, a tanárom elismerően bólogat, nekem meg úgy ugrál a hangom, mint egy drogos szöcske.

Öt másodperc szünet, fordulok az egészségmegőrzés oktatóhoz, aki belém fojtja a szót és megkérdi a másik tanárt, hogy őszerinte is nagyon szép volt-e a felelet. Meglovagolva a pozitív megerősítést, megkérdem az antiszepszis tételt is, és elhadarom a tűszúrásos baleset esetén alkalmazandó szabályokat. Az a buzi üzemorvos nem jut eszembe.

Mikor megköszönik a részvételt, a fénysebességet meghazudtoló iramban hagyom el a termet és halk visongásba kezdek. Közben megjelenik az egyik jegyző és megkérdi, megnézném-e az írásbelimet. Meg hát!

Az egyik 67, a másik 77 %! Ez zseniális! Akkor nincs is akkora gebasz – gyors telefon a Drágámnak, pár biztató szó és várhatom tovább a soromat a másik terembe.

Legalább félórát téblábolok kint, mikor végre kijön egy ember és én mehetek a helyére. Első ellátás, logisztika mentéstechnika szóbeli és hányinger. Nem fogok hányni – talán.

Kihúzom az elsőt, a rettegett mumust, azt a mocskos szemét szívritmuszavaros tételt, amiről körülbelül fogalmam sincs. Leírok pár általánosságot, meg egy két talán helyes megállapítást és azon tanakodom, hogy tereljem el a szót a tétel témájáról. Hmmm, gyenge kísérlet. A lehetetlenen legyünk túl, maximum hamar véget ér a nap, de elmúlik a bizonytalan érzés.

Nagy lendülettel belevágok, magyarázok a tachycardiáról, a sinus ritmusról és imádkozom, hogy ne kérdezzenek bele. Nem úszom meg, de tudom a választ. Aztán a következőre meg már nem. A vizsgáztatóm elmondja a választ, biztosít a seggem szétrúgásáról és megígérteti velem, hogy nem felejtem el. Mikor végre felállok és elindulok a másik oktatóhoz, már a kérdésre sem emlékszem.

A következő kérdés gyakorlati, így csak leülés után tudom meg. Gázolós ügy, rövid eszméletvesztés, artériás fejsérülés – kenem és vágom. Hamar szabadulok és már rohanok is logisztikázni. Autóbaleset, szélvédőn kizuhant, légútbiztosítás kérdései, abszolúte siker.

Mint a sicc, úgy vagyok kint az ajtón és jön az újabb idegőrlő várakozás, bár ha a szívritmuszavaron nem hasaltam el, teszek már az egészre.

Bejutottam a könnyűnek ítélt szakaszba is, bár ott azért ápolástanból volt félnivalóm. A szóbelin beleszaladtam az tracheakanülbe, ami sosem volt a szívem csücske, de a gyakorlati részen bejött a vonzás törvénye: kihúztam a subcutan injekciózást, amihez több közöm van, mint bárkinek, hiszen kéthetente elszenvedem én magam is. Ezt is megúsztam, várt hát rám a legrizikósabb terület, a gyakorlati és szóbeli állapotfelmérés, mentéstechnika és logisztika ismét… Annyira ráfeszültem, hogy azt is elfelejtettem, mit nem akarok kihúzni és naná, hogy abba nyúltam ismét:

légútbiztosítási lehetőségek. Hát ahhoz képest, hogy otthon azt se tudtam, mit hova kell dugni, ott 100%-ot kaptam rá.

Szent Isten, a vizsgaelnök, aki egész eddig messze került tőlem, most nem mozdul az asztaltól, és integetnek, hogy menjek. Bassza meg, bassza meg, bassza meg.

A 90%-on túlestem, erre pont az elnöknél fogok bukni???

Elkezdem ismertetni a gyógyszerelési lehetőségeket, az elnök és a tanár is folyamatosan bólogat, majd félbeszakít, hogy ugorjunk a másikra. Gyorsan belecsaptam a gyakorlati részbe, a tétel kérdése az volt, hogy hogyan tájékoztatjuk a fogadó intézményt rádión kritikus állapotú beteg esetén. Mondom, mondom, egyet kérdez, majd elhajt. Most komolyan vége? Kész? Már sak az a kérdés, hogy kettes-e vagy hármas???

Várunk, várunk, úgy látszik a mai napnak ez a fő próbatétele, de úgy fél óra után megjelenik az egyik kedvenc mentőtisztem, és hív minket befelé.

Ekkor már erősebb volt bennem a női öntudat, mint a remegés és gyorsan átvettem a magassarkúmat, hogy mégiscsak fessek valahogy a bizottság előtt. Felsorakozunk, elkezdenek beszélni, mindenről szólnak csak épp a lényegről nem.  Aztán felteszik a nagy kérdést: megengedjük, hogy nyíltan felolvassák az eredményeket? Igen! Csak mondjátok már!

Ha addig nem ájultam el, ott kaptam rá sanszot: közölték velem, hogy jelesre vizsgáztam majd elvárták, hogy vonuljak ki kezet fogni… Hát oké, van itt elég eüs, majd összevakarnak.

Megúsztam ájulás nélkül, de tény, hogy jobban remegtem, mint előtte az elnöknél, és csak arra bírtam gondolni, hogy fel kell hívnom mindenkit, hogy túléltem!

Azt hiszitek megdicsértek? Egy frászt!

“Te szívatsz minket, mi a kettesért drukkolunk, neked meg van képed ötösre vizsgázni???”

“Mondtam én hogy nem vagy te hülye, csak ne lennél olyan kurva lusta!”

6292-emma-stone-thumbs-up

Hát így zárult le egy éves tanfolyam és friss infóként épp pár perce jutott el hozzám a videó a vizsgánkról… Még sztároskodunk is – kell ennél több?!

http---signatures.mylivesignature.com-54492-130-1F473E4504A3F38471449694A4808A7A

 

Hová tűntem? – a fejsze és a kemény fa esete

Meg az a tök kemény fejem…

Árulja el nekem valaki, hogy a kénköves pokolba kerültem én egy mentőápolói képzésre? Mert igen, ez a nyomós érvem, amiért eltűntem az éterből… Reggel nyolctól délután egyig tanulok valamit, ami nekem olyan, mint Harry Potternek a Roxfort első évben: csodavilág.

Úgy figyelek, mintha az életem múlna egyetlen pislogáson is, és még mélyebbre fúrom magam az egészségügyi témakörökben…

Én, aki a vérvételnél inkább nyakát szegi a fejtekergetésben, csak véletlen se lásson egy villanást se a tűből, meg a folyamatból magából; én, aki egy hétre előre tudok remegni egy oltástól???

Mert ez voltam én…

Eddig.

Jelentem alássan, Jeanne D’Arc mégsem döglött meg, holott már jópárszor nekiestem, hol péklapáttal, hol gránáttal, de még mindig itt osonkodik bennem.

Pofám leszakad. Komolyan.

Már ott látszott, hogy elgurult egy kerekem, mikor műtét után a kórházból kikeveredvén nekiálltam a sebészeti eszközöket nézegetni a neten, hogy na hát mivel és hogyan is cafrangolhatták nekem odabent a hasamat… Persze ettől hamar elment a kedvem, mert fantomfájdalmakat véltem érezni a szikék láttán, így a pdf dokumentum hamar a süllyesztőben végezte, csak aztán jött a ráeszmélés, hogy azért mégsem olyan idióták ezek a sebészek, meg tán kicsit meg is értettem a “tökmindegyhogymiabajavágjukinkábbfel”- filozófiájukat.

Miközben hasamat taperolva óvatosan kúsztam-másztam az otthoni ágyon, azt fejtegettem papámnak, hogy valóban mekkora flash lehet, hogy ott járnak, varrnak, toldoznak-foltoznak, ahol más ember még azt sem tudja, hogy épp milyen szerve fekszik. Papa sem értette, hol hülyültem meg.

Zseniálisak – eddig jutottam, majd visszatipliztem a csini ruhák és frizurák világába.

De a dolog csak nem hagyott nyugodni.

Itt volt ez a hosszú tél, se munka, se pasi, se semmi; az unalom már majdnem csak sikeresen megdöglesztett, mikor újra elkezdtem a témában kutakodni.

Hmm, nézzünk sebészeti jegyzeteket, az olyan izgis. Nézzük kapásból a mellkasi műtéteket. Na, jó, kezdjük az elején. Így esett hát az, hogy bekucorodtam a plédem alá, ölemben a netbook és bújtam a sebészeti műtéttant csak úgy merő szórakozásból.

blonde-reading-book

Persze nekem a sok is kevés, és többet akartam. Keressünk Grace klinikát, és nézzük azt. Erről már született bejegyzés, aki olvasta, tudja, hogy teljesen belebolondultam.

Ha nem azt néztem, és nem a “tankönyvet” olvastam, akkor egy word doksit írogattam, amibe sutura meg arteria carotis féle kifejezések jelentését pötyögtem be, megint csak játszásiból. Jólesett. Hülye vagyok. Tény.

Aztán tavasszal a munkaügyin szembejöttek a tanfolyamok: ács, meg fröccsöntő gépszerelő, meg misimókus és mekkelek, illetve a mentőápolói.

Basszuskutyus, de jó. Áh, én ahhoz kicsi vagyok. Meg ki a fene bír ennyi infót megtanulni. Sok az nekem. Az okos szőke – elvet nem ilyen téren kéne bizonyítgatni, elég lesz a főzés, meg mondjuk valami lájtos, mint például a kutyák vagy épp a sütik témaköre.

Aztán hazamentem és meséltem papának. Hogy na ugyan mit láttam én Füreden, és milyen jó lehet. De persze neki is előadtam, hogy ez csak egy ilyen kis ábránd, meg én ugyan már dehogyis, mire ő leoltott, hogy ne legyek már hülye, ha ez tetszik, hát ez tetszik, és nem vagyok én olyan sötét, simán megtanulható az is, mint bármi más, csak ne legyek épp bivaly lusta.

Na, erre nem is kéne figyelmeztetni, mert pláne az vagyok.Vagy mégsem.

10 perc nem telt bele, én már a munkaügyit tárcsáztam, hogy mi a menete a jelentkezésnek, mikor mehetek be ezügyben és társai. Másnap már a soromat vártam…

Eltelt cirka másfél hét és eljött a felvételi napja, ahol mindenki valami laza iq-tesztre vagy épp általános műveltségi kérdéssorra készült, ehelyett hozzánk vágtak egy anatómiai feladatlapot…

Na, okos szőke, most emlékezz vissza a sok olvasott bioszra! Hogy is van a ficam? Meg a sinus-csomó mi a búbánatért is olyan fontos?

Ezer meg egy szerencsém, hogy nőnek születtem, így sminkelés kapcsán legalább a járomcsont helyzetét hiba nélkül jelöltem a lapomon, elvégre a pirosító helyének fontos támpontja az arc ezen része.

Karikázunk, ikszelünk ezerrel, lesz, ami lesz alapon beadjuk, majd kint megy a kaffogás, hogy még szóbeli is van ám, ember!

Leültetnek egy mentőssel szembe, és add elő magad, hogy minek jöttél, mit akarsz és miért nem mondtál már rég nemet az egész képzésre.

Oké, oké, ha előadás kell, hát lesz performansz. Szépen levezettem, hogy tisztában vagyok a jogi helyzettel, hogy törvényi szabályozás szól arról, hogy nőként 30 kilónál többet nem emelhetünk, így mentőautó kizárva; csak én, nem is arra pályázom, hanem az irányításban akarok dolgozni.

Láttam az arcokon, hogy hoppá, engem nehéz lesz innen eltántorítani, és mivel én eldöntöttem öszvér – akarom mondani, oroszlán – lévén, hogy ezt akarom, ez is lett.

Jeanne D’Arc, most jó, hogy voltál.

Egy hét múlva kaptam a telefont, hogy kész, mehetek orvosi vizsgálatra, alkalmasságira.

Cidrizés indul, mi van, ha a Crohn miatt elkaszálnak? Simán rámfoghatnak valamit, és lőttek a kis tejszínhabos álmomnak. Hmm, legyünk ott is kemények. Meg vagyok műtve, jól vagyok, élek és virulok, tessék engem engedni okosodni.

A doktornő nem tapsikolt örömében, javasolt valami kevésbé stresszes melót (jogos lett volna visszakérdezni, hogy tud-e olyat manapság), amire én bőszen bólogattam és hümmögtem és igenigeneztem, csak kapjam már azt a pecsétet, és hadd húzzak haza a jó hírrel.

Megkaptam, naná.

Két nap múlva beiratkozás, a harmadik napon pedig elkezdtük a lecsóban kavarászást: anatómia, durr bele.

Következő órán dolgozat. Csontrendszer.

62411_1a

Hogy én hányszor átkoztam el közben a csodálatos természetet, amiért 206 darab csontból áll az ember váza, az titok. Mindenesetre eközben valami eszméletlen kábaság fogott el, hogy szinte beleszédültem a gondolatba, hogy azt tanulhatom nap, mint nap, amit eddig hobbiból olvastam és mindig csak annyit kaptam érte, hogy “hát te nem vagy normális, esküszöm”.

A dogáknál erőteljesen támaszkodom a gimis bioszórákon tanultakra, a hatévnyi kényszer-latinórákra, illetve a grészklinikából felszedett okosságokra: egész istenesen beválik ez a kombináció!

Mikor korábban barátnőm mellett este élettan jegyzeteket és a szív felépítését olvasgattam, ő csak a fejét csóválta, mire én:

– De annyira eszméletlen! Szenzációs. Meg akarom tudni, hogy hogy működik, hogy miért ilyen, mitől dobog…

– Minek?

– Mert nem értem és tudni akarom!

– De mér’? Ott az a buzi tévé! Nem tudom, hogy működik, csak élvezem, hogy van. Ne akarj mindent tudni, örülj, hogy működik és kész. – majd befordult és aludt.

Más örül, hogy van, én meg azon merengek, hogy miért van és hogyan ketyeg a ketyegőnk… Persze ez még akkor volt, mikor erről a tanfolyamról halvány segédfogalmam sem létezett és tényleg csak az oldalfúró mechanizmus hajtott bele az orvosi jegyzetek olvasgatásába.

Most pedig köteles vagyok ezekről olvasni…

Ez aztán olyan löketet ad a mindennapokhoz, hogy ha valaki nekem ezt mondja korábban, pofán röhögöm.

Hogy van olyan valami, ami miatt én szívesen kelek ki fél hétkor az ágyból? Hogy örömmel megyek suliba és sajnálom, hogy péntek van és két nap szünet következik?

Hogy az sem érdekel, hogy a hétfő úgy kezdődik, hogy anatómia számonkérés és hepatitis-B oltás? És, hogy az élbolyban vagyok, mikor sorban kell állni a beadatásáért?

Gyerekek, álmodom, vagy ez megtörténik?

4502.w