Keserű harc az idővel

Ma még nem bőgtem.

Hős vagyok? Kétlem. Idióta? Annál inkább! Nem tehetek róla. Mondogathatjuk, hogy nem örökre mész el csak (???) 5 napra, de nekem ez túl sok!

Tudom, hogy a konferencia a munka része, tudom, hogy jössz vissza hozzám, úgy, hogy tőlem mentél el; de nekem ez fáj.

Annyi embert vesztettem el már örökre, hogy nem bírok ki pár napot sem anélkül az ember nélkül, akit ennyire szeretek.

Mondhatjuk, hogy nyálzás, meg gyengeség, de annyiszor voltam már erős, hogy ez valahogy kiborít. Kiborít, hogy az üres lakásunkba kell hazamennem, az üres ágyba kell bebújnom, és hogy hiába várom a 11 órát, mégsem toppansz be edzésről.

Megnézhetek ilyenkor akármilyen kedvenc filmet, elővehetem a magazinjaimat, amikre nincs időm a rohanó hétköznapokon, de kevés. Ezt a szomjat a kultúra nem csillapítja.

És az sem jelent semmit, filmezek.  Az ilyenkor „látod ez sokkal szarabb dolog” témájú filmek sem érnek fikarcnyit sem. Mert téged nem lőnek le, nem esel kómába, nem hagysz el; de felfoghatatlan módon mégis jobban fáj. És nem is az, hogy kimaradok valami városi kalandból ott Erdélyben, nem is az, hogy nem feszíthetek melletted a fogadáson. Az a legbénább érzés, hogy nem tudom, mi fáj igazán.

Hiányérzetem van, pofátlanul. Jogom nem lenne erről beszélni, mert mi nemhogy 60 év után, de még nem is 60 hónap után vagyunk. 60 év után elveszíteni valakit – örökre – halálos fájdalom. 60 év! 720 hónap! 262800 nap!!!!

Jogtalanul szűkölök, mert visszakaplak.

De én a veszteség lehetőségétől is könnyezem.

wpid-aláírás.png.png

empty_bed_in_an_empty_room_ii_by_aimeelikestotakepics

Reklámok

Kedvenc nyaralásom és ez megint VKP!

vkp3

Igazán fantasztikus, hogy pont most kell emlékek közt kotorásznom és nosztalgiáznom, mikor a kedves épp tényleg nyaral, mert épp végre nyár van és kicsit úgy érzem, épp a hashártyámat (peritoneum – még tudom latinul sálálálá) készülök módszeresen felkockázni képzeletbeli késemmel, hiszen az, hogy a gyönyörű közös dolgainkon mélázom, épp ezt az érzetet kelti bennem.

Belevágok hát mégis, és ha időközben túl sok lenne a nyüszmékelés meg a piccsogás és megvágna az áram, mert belefolyatnám keserű könnyeimet a billentyűzetbe; kéretik a VKP alapítójához fordulni panasszal: ő az ugyanis, aki arra kárhoztat, hogy tudjátok, na.

Arra is gondoltam, hogy nem ezt a nyaralást írom meg, ami ősszel meg télen van, hanem az egyetlen igazi nyárit, lévén defektes liba, nekem még a nyaralás se nyáron esik, hanem ezidáig mindig nyáron kívül puffant.. Viszont ha erre vetemednék, tuti kapnék, hiszen mi az, hogy nekem a legjobb mással és máshol még akkor is, ha az éppenséggel egy barátnős-barátnő szülős cucc és nem a nászút Hawaii-on. Mellesleg ez az utóbbi nem állja meg a helyét, hiszen sem nem férjültem meg, sem nem léteztem múltban in mocskos Hawaii, ahol a kedvenc Pearl Harbor című mozimat is forgatták, de tök mindegy. Úgy érzem, most rámjött az írhatnék és ez jó, viszont érzem, hogy kedvenc Hobbitrollom* már morog a bajsza alatt és fenyegetőzik, hogy ha két mondaton belül nem írok konkrétumot, felborítja a laptopot vagy minimum küldd egy trójait a levelesládámba majd megnyomja a piros ikszet jobbra fent.

De nem tesz ilyet, mert máris írom, hogy szóval tehát nekem a legeslegszebb nyaralások télen és ősszel mindvégig az én Drágaschágommal voltak, mind közül pedig a német volt a legszuperebb. Mondhatnám a második kolozsvárit is, mire drága Barátosném rávágná, hogy én oda születtem, mert annyit csámborgok arra; tehát lehetne ez az is, ahol 24 órás kiránduláson voltunk, meg ettem sajttortát, ami mocskosul túró lepény volt és nem tetszett, mert adott pillanatban és most is a sajttortáért epekedtem, nem pedig holmi túrós buciért. Na mind1. A telhetetlen eoista ribanc énemet megpróbálom elhallgattatni és elmesélni, hogy is volt a Hamburg akkor.

Már ott kezdődött alapból az izgalom, hogy megyek én egyáltalán el? Hát kérem akkor én még bőszen tapostam a sulipadot, meg időnként az anatómia jegyzeteket; és egy hetet csak úgy hiányozni nem lett volna ildomos. Suliból még hagyján, de kórházi gyakorlatból? Azt hiszem nem vizsgáztattak volna le, ha tudták volna, hogy egyszer-kétszer én angolosan megléptem az intézményből…

Aznap reggel is, fél hétkor a kórházban tébláboltam, körülöttem a többiek és kérdezgetnek, hogy ugyan mi a búbánatos vadmálnáért vagyok én még mindig ott, nem nekem kéne ma menni Németoszágba? De. Akkor? Majd.

Mikor megkérdezték, hogy mivel és én rávágtam, hogy repülővel, még jobban félni kezdtem, nehogy méla utálatból befújjanak valahol, hogy ahelyett, hogy atomrészeg hajléktalanokat csitítgatnék a sürgin, én diadalittasan vagy beszarva (ekkor még nem tudtam) repkedek a határok felett.

Aztán csak elléptem és suhantam, meg se állva Ferihegyig, ahol aztán jött a hidegzuhany szélsebesen: a jegyek nem egymás mellé szólnak! Nem-e? Nem a szerelmem mellett fogok ülni, miközben végighányok egy életem első kurvára félek című találkozást a repülőgéppel?!

Nem hát!

Ülsz szépen a kollégája felesége mellé, aki nem meri elcserélni az ülésjegyeket magunk közt, mert tutti, hogy abból baj lesz. Lett is! Bőgés. Úgy beijedtem ott a reptéri forgatagban, hogy nekiálltam ríni, mint egy ötéves, akitől elveszik a matchboxot… No komment.

Aztán valahogy lehiggadtam és remegő térdekkel beszálltunk a gépbe. A gyomrom le-fel ugrált, nekem meg egyre csak azt vízionálta az agyam, hogy ha lezuhanunk, még az sem adatik meg, hogy a leszakadt fejem a drágám mellett heverjen; mert ő messzi ülésekkel arrébb tanyázik. Ilyenkor van ám basszameg!

Mivel mindketten (a feleség és én) is szűzek voltuk madárstílusú közlekedés szempontjából, eléggé felfokozott állapotba kerültünk, ahogy elkezdték ecsetelni a légi szerencsétlenségek esetén elvárható magatartást. Mit kell azon ecsetelni? Visítok, basszki!

1399820_684827591540932_1045367110_oDe ahogy elkezdtünk gurulni, majd szép lassan felemelkedtünk, egyre múlt a para: hát ettől kellett majrézni? Hát ez tök király!

Az első tézis tehát, miszerint a repülés nagyon szar, megdőlt még egy: hogy a stewardessek szépek. Nem azok. Kedvesnek se feltétlen nevezném mindegyikőjüket… Tehát fuck off, összes tézis…Mikor leszálltunk, utóbb kiderült, hogy a drágám izgatottan várta a reakcióimat, hogy mit mesélek. Őszintén nem az ezkurvajómégakarokmégmégmég-et várta. De mivel nem hallotta az üvöltésem, nyugtázta, hogy talán nem kaptam hisztériás rohamot a felszállás és az út idején.

Leszálltunk Amszterdamban, ami a másik szívem csücske vidék, hiszen van Nistelrooy, de ott pár kör kóválygás és szálltunk is a következő gépre. A jegyek itt már stimmeltek.

Mikor megérkeztünk Überalles-ékhez, magamon kívül voltam a várakozástól, hogy menjünk, nézzünk meg mindent, de rögtön! Mire a ködbe burkolózó hotelünkhöz értünk, örültem, hogy azon a bizonyos alsó fertályon még lyuk van, és hogy leülhetek, egészpontosan kinyúlhatok a bőr karosszékben…

882641_684839171539774_566329503_o

Persze túl sokáig az sem tartott, mert elkezdtem felfedezni a lakhelyünket: kipróáltam, milyen az ágyon hemperegni, megnéztem mi rejlik a hűtőben (5 eurós ásványvíz!!!) és, hogy mi a bánat van a falon: egy alma. Bármilyen kívánatos volt is, hozzá nem nyúltunk, mert a víz üressége utn, félő volt, hogy ez kóstál vagy 10 eurót, hiszen cukrot is tartalmaz…

1462738_684831814873843_800228241_o

A tartón a felirat: An apple a day, keeps doctor away

Másnapra jutottak hát a városnézős ügyletek, fogtunk egy hopp on – hopp off buszt és azzal indultunk neki a nagyvilágnak. Láttunk palotákat a gazdagék negyedében, vízen úszó karácsonyfát, Porschékat és monumentális épületeket. Úgy, ahogy volt, imádtam! 

Este nekivágtunk a karácsonyi vásároknak, amikből minden sarkon másik van, és a legkisebb akkora, mint itthon a nagy. Volt ott minden, a fából faragott sonka-kolbászon keresztül műbroki (nem vicc!) és voltunk olyan ügyesek, hogy megtaláltuk a piros lámpás negyedet is cirka negyed óra elmúltával…

Ettem a zseniális minifánkjukból, amivel majdnem sikerült kivégeznem a páromat:

Fogtam a pálcikát, rászúrtam egy jó cukrosat és adtam a szájába. Túl nagy lendülettel. Mire ő a köhögés végeztével így szólt:

– Tökéletes fegyver drágám! Ha a forró fánk nem ölne meg, és a porcukortól nem sikerülne megfulladnom, biztosra mész és átszúrod a torkom a pálcikával, köszi!

Pedig nekem semmi ilyesmi nem állt szándékomban, tényleg.

1502755_684833858206972_107942484_o

Másnap hajókiránduláson voltunk, valamint algalakótelepet látogattunk (lévén, hogy emiatt mentünk, vagymi szakmai konferenciára) és beültünk a hotelünk toronybárjába, ahová lépcsőn fel se voltam hajlandó indulni, de még a liftben is féltem, és ahol 1500 Forintnyi eurót kértek egy kétdecis kóláért. Nesze neked, ha már idejöttünk, adjunk neki!

1473032_684841601539531_1556321092_n

A baj csak annyi, hogy ez a pár nap is rettentő gyorsan elment, térhettünk haza, és sipákolhattam tovább azon, hogy mikor és miként fogok megbukni a mentősvizsgán 😀

 

http---signatures.mylivesignature.com-54492-130-1F473E4504A3F38471449694A4808A7A

 

 

 

 

 

*  “És amint lesznek olvasók, lesznek kommentek is, meg lájkok, de ehhez türelmesnek kell lenni. Általában az első hónap csendben telik, de az biztos, hogy az első hozzászólás kárpótolni fog bennünket a várakozásért. Ha esetleg a hozzászólás negatív hangvételű lenne, ne keseredjünk el: belebotlottunk egy trollba, és ő épp azt várja, hogy leálljunk vitázni vele. De ne! Ha nem eteted, éhenhal és elkullog. Nekem csak egy áltrollom van szerencsére: ő úgy csinál, mintha kötözködne, de közben motivál és ösztönöz a még jobbra és morog, ha nem írok! Ilyenekből sokat kívánok Nektek is!” (Az önként vállalt pletykagerjesztésről, avagy hogyan kezdjünk blogolni?)

131820_684857968204561_792663130_o

 

Az eső és a havas eső miatt a napjaim nagyrésze a csuklya alatt telt-múlt

Az eső és a havas eső miatt a napjaim nagyrésze a csuklya alatt telt-múlt

Tiffany - ez tényleg álom volt luxuskivitelben

Tiffany – ez tényleg álom volt luxuskivitelben

 

1465799_684838361539855_1637440605_o

Modern technológia - minek a gázfűtés, ha az algák elintézik a dolgot?

Modern technológia – minek a gázfűtés, ha az algák elintézik a dolgot?

1483564_684830394873985_1610214220_o

A fürdőszobában ő köszöntött minket, a gumikacsa kultusz egyik tagja

Haza stílszerűen vegyész és nővér kacsa került, aki szerintem cseppet sem szexi... :D

Haza stílszerűen vegyész és nővér kacsa került, aki szerintem cseppet sem szexi… 😀

1500854_684836188206739_183391126_o

1496059_684829664874058_387688430_o

Hazaúton isteni kekszet kaptunk a hollandoktól, máig számban az íze

Ez volt hát az a bizonyos, és az a fantasztikus. Tetszett Németország, mint minden más idegen táj is, ahol ezidáig megfordultam; de mit is vártok egy benzin-, és immáron kerozintyúktól?!

Világvége első fokon

Kiakadtam. Reggel. Saját magamra.

Ülök a megszokott sulibacipelő járatomon, bámulok kifelé az ablakon, fülembe ciripel ATB nosztalgikus In love with the Dj-je, és szemlélődöm. Csak úgy jártatom a szemem az embereken le-fel, mikor észreveszek egy fiatal párt.

Nem többek 16-17-nél, világegyszerű öltözet, és a csaj táskáját, ami rég nem iskolatáska, csak valami trendi batyu, a srác viszi a sajátjával együtt.

Első gondolatomat – de édes! – csírájában fojtja el a szekírt énem, én megjegyzem magamban, hogy maximum annyiról lehet szó, hogy a csajszi még nem adta be a derekát és a srácnak tepernie kell. És teper.

Ennyit erről. Kihalt a romantikus énem. Nekem! Mostanában nem izgat a csoki sem.

Hová fajul a világ?

maxresdefault (1)

 

Szerelemről.Röviden

Időpont szombat reggel, helyszín az egyik volánjárat középső szekciója, útban Galgahévíz felé.

Ülök az ablaknál, az ajtó előtti ülésen, fülhallgató az agyamban, lágy dallamok és frappáns rapszövegek zengedeznek a hallójárataimban, a Párom mellettem.

Nagy szerencsém, és nagy szerencséje, hogy már ismerjük és szeretjük egymást bő négy hónapja, mert különben kénytelen lettem volna akkor és ott beleszeretni.

Ült mellettem, izmos felkarja a karomhoz ért, bőr a bőrhöz. Kezében az Aikido filozófiája című kötet, amiből leszűrhető, hogy nem egy üresfejű férfiú, művelt és sportos; róla pedig érződik az a jól ismert illat. Erős aromájú, férfias parfüm, olyasféle, amitől egy tenyészbika is az oldalára dőlne, nemhogy én, a Mama szerint hősszerelmes, szőke nőszemély. Én, a pasizás terén mindenféle Jeanne D’arc-ságot bőszen mellőző naiva, aki inkább kesereg hetekig egy elszalasztott lehetőségen, mintsem megszólítson egy neki tetsző pasast.

Mázli, hogy már ismer. Mázli, hogy már szeret. Ha nem így lenne, ott szerettem volna bele első látásra. Mint akkor, anno április végén.

Sebaj. Így megtörtént másodszorra.

Beleszerettem újból, sokadik és első látásra is.

Kép

Figyelem, gyógyegérveszély!

Van egy bizonyos téma, ami évek óta kíséri az életemet, de eddig csak érintőlegesen írtam róla, mégpedig Finnyás vs. Gurman – Vekengés a pasikról címmel.

Nos, mostanra betelt a pohár, meg megoldódott a rejtélyek rejtélye és már merek és tudok írni erről az egész cirkuszról.

Nem túlzok, ha azt mondom, cirka 16 évesen kóstoltam bele a netes ismerkedés világába, és azóta láttam egyet, s mást; és a tapasztalataimmal is Dunát lehetne rekeszteni. Ennek ellenére mégis vannak, akik sosem próbálták, de beleugatnak. Hogy de így, meg de úgy. A kérdésem rém egyszerű: próbáltad már? Amennyiben a válasz nem, kéretik csőrikét alapállásba helyezni és kusshadni. Én sem igyekszem olyasmibe beleütni a szaglószervemet, amiről halványlila segédfogalmam sincs. Köszöntem!

De nézzük csak, mitől is reped a plafon, és mikor kívánja az ember, hogy bár szakadna rá már a csillagos ég. Mert igen bizony, a törpök élete nem csak játék és mese. Annyi a Hókuszpók a randioldalakon, hogy egy szerencsétlen törpre jut tíz kretén. És lehet, hogy számításaim nem is pontosak, illetve lebecsülöm az egy négyzetméterre jutó gyógyegerek valós mennyiségét.

Legegyszerűbb kiakasztási módszer az, mikor a keresett személynek szöges ellentéte jön magyarázni, hogy meg akarna ismerni.

Nyuszifül, értem én, hogy nagy számok törvénye, meg be kell próbálkozni mindenkinél, de ha én kitöltöm az adatlapot, méghozzá nagyon tisztességesen, mindenre kiterjedően, akkor legyen már benned is annyi, hogy mindezt figyelembe is veszed.

Nem arra gondolok, hogy szemszínt és hajhosszt milliméterben kötöttem ki, de nem véletlen van minden ilyesféle oldalon ideál táblázat. Egyértelmű, hogy én sem írogatok olyanoknak, akik vörös testes nőket keresnek egyéjszakás kalandra. Mit is írhatnék? Szőke vagyok és vékony, meg amúgy komoly kapcsolatot szeretnék, de kezdjünk már el felesleges köröket futni, mert túl hosszú az életem?

Tiszta, hogy szőke vagyok, és időnként egy-egy kép alapján még be is lehetne skatulyázni a cicamica kategóriába, de pont emiatt van a bemutatkozás. Látszik, hogy a fejemben nem fantanarancs lötyög, és még azt is szokták mondani, hogy csinos vagyok. Azért szoktam bőlére ereszteni a magamról szekciót, mert hátha abból kitűnik, hogy nem az a hígagyú plázanyuszi ül a gép mögött, akit sokan sejtenek, remélnek.

Hülye ábránd. Ma már tudom, hogy az sem elég, ha az ember lánya kőkemény szavakat használ és időnként már-már seregi hangvételben közli az elvárásokat. Teljesen felesleges. De azért én mindig próbálkoztam kedvesen is, csak az idő úgy alakította, hogy a hangnem mindig keményedett, mert a helyzet bizony egyre csak azt kívánta. Íme, valahogy így:

Lávolást nem tudok beazonosítani, mert nem vagyok vip, így az, mint próbálkozás, veszett fejsze nyele. Levél, flört jöhet.

Kép nélkül ne keress, nem vagyok kíváncsi nemi szervekre és a mocskos ajánlatokra sem vagyok vevő! Általában, ha valaki ma nem tölt fel képet, vagy olyat csak amin a kedvenc színészem látható, az tuti sumákol valamit. Vagy nem vállalja az arcát, vagy nem vállalja azt, amire készül.

Kulturáltan, normális hangnemben, bárkivel szóba elegyedek, de legyen képed képet kirakni… 

Kép nélkül, bemutatkozó nélkül ne írd, hogy vegyelek fel ide, meg oda, mert nem teszem. Ha ott a nyamvadt adatlap, töltsd ki kérlek, különben nem tudlak komolyan venni.

Esküszöm már akkor esik le az állam, ha valaki fél mondatokat képes leírni… De azért übereljük a “szia jol nézel ki szivesen megismernéllek pusy” című komédiákat, kérlek.

Komoly, értelmes férfiakkal szeretnék ismerkedni.

Nem tudom azt sem, hogy miből gondoljátok, hogy a lacika/fecóka/zolcsi/dumbi nevekkel egy Férfi képe sejlik majd fel előttem? Elhiszem, hogy az ovi óta ez a becenevetek, de ha nem dadust kerestek, hanem barátnőt, meg SZEXPARTNERT, akkor ne viselkedjetek kisfiúként, mert nem bejövős.

Ja, és még valami, fiúk! Ha feltöltesz egy napszemüveges képet, a másik öt mellé, oké! De, hogy csak azt??? Látni akarom a szemeteket! Egy szép szem, és ennyi kell néha… Könyörgöm, le a napvédelemmel, legalább itt!!!

De idáig körülbelül a 10%-otok jut el, legalábbis erre következtetek, amikor az igényeimnek szöges ellentétet mutató egyedek kopogtatnak a levelesládámon. MIÉRT NEM LEHET ELOLVASNI, AMIT LEÍROK????

És miért nem írtok ti is le dolgokat? Egy fiu20 című karakterrel kép és bármiféle adat nélkül baromi nehéz ám beszélgetni. NEM IS TESZEM!

Tisztelet a kivételnek, aki tudja, hogy nagyjából milyen vagyok, kit keresek és nem teszi fel azt a kérdést nagyvonalúan, hogy van kedved ismerkedni?
Szerinted miért vagyok egy ismerkedős oldalon?

Elváltam, igen, szóval ne ez legyen a kezdő téma. Ez a múltam, kérlek fogadd el. Megvolt az oka és a miértje, majd egyszer talán elmesélem.

Tudom, hogy milyen férfit keresek, úgyhogy ha azért írsz, hogy leolts az elvárásaim miatt, az idődet vesztegeted. Én is beszólogathatnék annak a sok hőzöngő kanegérnek, aki az ideálnál megjegyzi, hogy a kosár méret minimum C, de nem teszem. Elhiszem, hogy néhányan ezek után egy nagyképű kis ri…bizlinek könyveltek el, de nem izgat. Tudom mit és kit akarok, és aki nekem kell, egyszer csak fel fog bukkanni.

Okos mondás volt, bárki is találta ki: minden nőt meg lehet kapni.
De nem mindenkinek!

Összefoglalva: művelt, jóképű és udvarias pasit keresek humorral megáldva. Nem vagyok ágybetét, és utcalány sem, így a pénzes ajánlatokkal mást keressetek. Ha veszed a időt rá, megismersz és cserébe kapsz egy okos szőkét, akivel meg lehet jelenni, sőt a száját is kinyitja. Lehet, hogy ez most paradox, de ha megismersz, rájössz, hogy annyira talán mégsem. Odaadó vagyok és bűbájos is tudok lenni, csak az, ami itt folyik, már-már kiborít így elnézést, ha az adatlapomon ez itt-ott érződik  Tudom, hogy léteznek normális férfiak, csak idő kell, míg egy ilyen helyen előkeverednek.

Persze ekkor meg emiatt találtak meg a flúgos tücskök. Van, aki azzal próbál bevágódni, hogy hú úristen micsoda öntudat, meg kicsit fél is írni nekem (akkor minek is cicceg, nem tudom); a másik meg azzal emeli a vérnyomásom, hogy beleköt, hogy miért nem jó ő nekem… hogy mekkora egoista liba meg ribi meg a többi vagyok, amiért ilyen elvárásokat támasztok, ahelyett, hogy örülnék, hogy van, aki meg akar *****. Na, igen mucuska, itt a bibi. Hogy nem ilyen fűvel-fával-Serena vagyok, így aztán nekem valahogy nem cseppenik el a nyálam az olyan levelet látva, amelyben azt taglalják, hogy mit hogyan tennének, ha…

Mikor ezeket a dolgokat normálisabb pasiknak vázolom, tátva marad a szájuk. Hogy komolyan, ilyen létezik? Ők eddig azt hitték, ez városi legenda. Bár úgy lenne! Sajna ez a magyar valóság.

Ebben a világban pedig a csajszik is úgy keresnek komoly kapcsolatot, hogy széles terpeszben neglizsében (az még a jobbik eset) feszítenek egy franciaágyon. Mondhatjuk erre persze poénból, hogy ez is fontos, mert végülis mi van, ha összejön a dolog és akkor derül ki, hogy nem tud terpeszteni és máris ott a válás; na de na. Ez a vicc része. A komoly meg az, hogy lőjjetek főbe, mert én teszem meg.

blonde-girl-separate-with-comma-sexy-siena-miller-Favim.com-220866

Rengeteg az olyan pasas is, aki komolyan veszi az egész dolgot, és őszinte meg minden egyéb elvárható paraméter; de itt is szokott általában kettő hibalehetőség leledzeni:

Az első opció, hogy tiszteli a nőket, meg jófej is, meg okos; csak az embernek nem az esete, esetleg olyan bőségesen kapott, mikor az önbizalmat osztogatták, hogy folyton folyvást rossz házszámoknál próbálkozik. Önkritika, nem egy utolsó szempont.

A másik lehetőség, mikor szintén minden klappolna, még be is jön a figura, de az illető olyan szinten dimenziót tévesztett, hogy elfelejti, hogy félóra chatelés nem egyenlő egy randival, de pláne nem egy kapcsolattal.

Azt pedig kár lenne kihagyni, de komolyan, mikor a kinyilvánított 25 éves koromra fel 16 éves fiúkák zörögnek, hogy mi lenne, ha randiznánk. Első cinkes összetevő: világosan kiírtam, hogy nagyjából a 28-30-dik életévtől értem meg magam a pasikkal; második pedig annyi, hogy Does your mother know??? Azaz édesanyád tudja?

Ha én, a kis naiv szőke a cukormázas habos álmaimmal és a rózsaszín felhőcskémmel tudok reálisan gondolkodni – térjenek már észre a teremtés koronái is.

Men-in-Online-Dating-1

Tudom azt is, mert hallottam eleget, hogy a nőket sem kell félteni, mert a szende szűztől a cafkán át a nimfomán ősasszonyig mindenféle betakarítható a hálón; csak én ugye a másik oldalt látom, és attól meredezik a nem létező szőr a hátamon.

Ha összesítem ezt az egész hóbelevancot, amit megéltem efféle tereken, azt kell, hogy mondjam, szerencsés vagyok.

Nem történt velem olyan, hogy a fotókon David James Elliotra hajazó fickóról kiderült volna, hogy a valóságban bizony inkább Danny deVito, és még humornak is híján van. Nem volt olyasféle katasztrofális találkám, ahol mikor megláttam az illetőt gyors hátraarccal elvágtattam volna inkább az első szexshop irányába, mintsem a közelébe kerüljek és ott nyögjek ki valami okosságot azügyben, hogy melyik hörcsögöm döglött meg vagy hogy melyik hajszálamban állt be akut gyulladás, amellyel fel kell keresnem a legközelebbi sürgősségi orvosi ellátó egységet.

Egyetlen egyszer botlottam olyan delikvensbe, akiről meg nem mondtam volna, hogy őt láttam a fotóin is, még ha azok az 1700-as években is születtek volna.

Azt hiszem, mocskos nagy mázlim volt, hogy egy olyan igazi kretént sem találtam, aki elől rendőrrel fenyegetőzve kellene menekülni; de talán ez az elővigyázatosságomnak köszönhető. Nem kértem soha erkölcsi bizonyítványt, de még személyit sem, csupán soha nem találkoztam random módon emberekkel tíz perc csacsogás után. Fotó nélkül csak atomerős megérzések után álltam szóba emberekkel, egyszer egy évszázadban; de akkor is átmentem szekánsba. Én addig nem tágítottam, míg meg nem kaptam legalább 2-3 darab képet a hapsiról; ha pedig jött a süketelés, meg a kéthéten át tartó “ez nem az a gép, a másikon van csak” című cirkuszi mutatvány, akkor bizony dobbantottam.

S ha az ember lánya azt hiszi, hogy a neten aztán a kis kötsögösködést is meg lehet úszni bünti nélkül, hát jó nagyot téved.

Azt hiszem elmondhatom, hogy én mindig a rendes oldalon álltam. Nem szívattam a másik nemet, nem csaltam a fotóimmal, nem adtam ki fals adatokat és úgy sem hantáztam dolgokat, hogy azoknak nyoma ne lett volna a fejemben.

Nem adtam ki magam atomfizikusnak, nem mentem csak azért csetelni, mert bár van pasim, de szívassuk kicsit a sok ütődöttet; s mégis az ország összes cirkuszi majma nálam intézte a panasztételt.

Ha nem válaszoltam kettő percen belül és esetenként még aktívan be is voltam lépve, s mindeközben merészeltem talán elmenni sisilni vagy bekapni két falatot; hát akkor irgalmazzon nekem a Jóisten.

online-datingman

Mert mekkora egy képmutató dög vagyok, hogy itt pofázok, aztán még köszönni se tudok, meg különben is ő aztán tízszeresen veri az elvárásaimat, de mégse fog velem szóbaállni, mert én nagyon buta és sötét vagyok, ezt pedig ő tisztán látja.

Bébi, hát tényleg az én anyukámat.

Néha az az érzésem, hogy az az ember, akinek nem volt gyerekszobája, két dolgot tehet a felnőtt léte során:

vagy egy sorozatgyilkost köszönthet benne a társadalom, vagy pedig netes társkeresésre adja a fejét.

Szerencsére épp időben hagytam fel ezzel a művészettel, mert bizony a nemlétező tököm már pont tele volt a sok idiótával, akik valamiért ahelyett, hogy anyukájukat szekálnák, engem boldogítottak az éterben.

A világhálón megismert és megismerni sosem kívánt dilettánsok 95%-a ezt bizonyítandó létezik és sajnos nekem bőven kijutott belőlük.

Voltak, illetve vannak emberek, akik előtt leemelem a kalapom, mert őszinték, normálisak, vállalják, amit tesznek és emberileg is tényleg ott vannak a szeren; de nagyon sok mákvirág nyílik ugyanezen a réten.

Ha most visszatekintek, a lehető legszínesebb elutasításokban is volt részem, már amikor volt annyi kurázsi az ellenfélben, hogy ezt legalább két mondatban közölni merte velem:

kerültek elő exbarátnők, jöttek rá arra, hogy még nem készek egy új kapcsolatra, volt probléma, hogy én már férjnél voltam (szűz ne legyek, édes?), voltam túl fiatal, túl kedves, túl jó, túl alacsony, túl őszinte, csak még hétpettyes katicabogár nem.

Már csak az nem fér a fejembe, hogy ez a rengeteg borsóagy királyfi mi a fészkes fenét keres az interneten, mikor ők oda-vissza tudják a flörtkódexet, a Káma szútrát, George Clooney és Matt Damon esténként sírva alszik el, mert sorra happolják el előlük a nőket a love.hu hőscincérei; de mégis mind csak addig jut, hogy az én véremet szívja?

Bitch, please.

online-dating-donts

Késő éjszakai gondolat…

A szerelmi bánatra még nincs gyógyszer… Miért? Mindenre van hajfájástól körömgörcsig, de erre még senki nem gondolt?!

Fáj a húzódás, az epegörcs, a csonttörés, a havi-, és idegbaj,  fáj a reuma és fáj a migrén. Aki volt már igazán szerelmes, tudja, hogy bármelyikre szívesen lecserélnénk a szívszaggató, fojtogató érzést, amelyet egy igazi szerelem okoz.

Vannak kivételes esetek, amikor mély-altatásba teszik az embert, mert mondjuk az életét vagy a testi épségét veszélyeztetheti a trauma. De! Ki dönt arról, hogy eléggé fáj-e a szerelem, eléggé súlyos-e a helyzet? Tudhatja-e egy orvos – csont-, és izomtudós, belsőségek esetleg az agy szakértője; aki rád néz, hogy ez most hiszti, lelki válság vagy idegösszeomlás? Van-e joga ahhoz, hogy egy meglehetősen súlyos esetben már legalább 15 percig húzódó „kihallgatás” után, döntsön: pihenés, enyhe nyugtató, vagy mindkettő, plusz egy hét táppénz jár a felépülés érdekében? Nincs. Mert nem veszik komolyan.

Szerelmes? Elmúlik. Szerelmi bánata van? Az is elmúlik. Csak legyintenek és fogalmuk sincs arról, hogy mit érzek. Hogy ég a torkom és nem kapok levegőt… Hogy éjjel nem alszom, ha pedig mégis elpilledek a fájdalom súlya alatt – rémálmok és vágyak kusza tengerén dobál a vihar… De valahol megértem őket. Megértem, hogy nem értik, elvégre én sem értem…

Kép

A hobbitok miért nem kapnak sárga csekket…?

Hétfőn hős módjára elintéztem a hónapok óta esedékes orvos látogatást. Azt már írtam, hogy majréztam, – szokásomhoz híven – hogy majd ott akarnak tartani.
Ez majdnem be is jött: két órára mentem időponttal, de már megszokhattuk a belgyógyászaton, hogy ott minimum a félnapos ücsörgés.

Mivel ezt már tudtam, vittem magammal egy könyvet: Nők a harmadik évezredben címmel. Pszichológiai iromány arról, hogy hogyan és miért olyanok a mai kapcsolatok, amilyenek, a nők szemszögéből. Miért csalja meg valaki a férjét, miért nem talál olyan pasit, aki meg is érdemli; hogyan befolyásolnak bennünket az ősök (anya, nagymama, stb.) a saját életükkel és hasonlók… Most épp azt a könyvtári ciklusomat élem, mikor felhalmozom itthon a pszichodokik és lélekbúvárok köteteit, és bár Csernusra fájt a fogam, azon valaki otthon kotlik. Meg akarom fejteni a megfejthetetlent, hogy miért és hogyan leszünk szerelmesek, vagy, hogy hogyan tudna a két nem kiegyezést kötni és túlélni a Karácsonyt hajtépés nélkül : D
Reménytelen. De nem adom fel.
A kölcsönzési naplómat viszont, ha végignézem, egyértelmű, hogy vannak különféle periódusaim:

Elsőnek ott a kiirtás alatt lévő romantikus felem, amely imádja a habos meséket a nagy Ő-ről és már képes gyököt vonni az olvasottakból. Határozottan fejlődőképes vagyok, ugye? Néha kiéhezem ezekre a felnőtt mesékre, ahol a végén úgyis összejönnek, és boldogan élnek, míg nem jön a happy ending. Vagy a nem happy, de ending. Csak azt már nem szeretjük leírva látni… mintha legalábbis működne az „amiről nem beszélünk, az nem létezik” elv.
Ezt meg szoktam fűszerezni némi nemű fantasyvel, és most kéretik nem túl hangosan fujjogni, de én igenis, hogy olvastam azt a népmegosztó könyvet, mely a partra vonszolt kákaköteg és a csillámfarkú, sápadt arcú szerelméről szól. Bella és Edward, alias Twilight. A könyv szerintem igenis jó. Az, hogy valakinek nem tetszik, el van általam fogadva: amennyiben ő is elfogadja, hogy én meg olvasom és punktum!
Mikor ezekkel megtelik az agyam, átváltok a véres, reális és borzalmas témákra, mint A Mór megtette (az elmúlt idők legdurvább bűnügyei), Én vagyok a móri mészáros?, A Tánczos-dosszié, meg a többi. Rettentően el tudok viszont azon merengeni, hogy ha ezt bírom idegekkel, meg gyomorral; ugyan miért leszek pánikolós csirke egy D-kategóriás tinihorror láttán? Mert ez az igazság. A legbugyutább és legkiszámíthatóbb zagyvaságtól is rémálmaim lesznek…
Ha már kellőképpen felhúzom magam a valóság szörnyűségein és már megismertem a gyilkolási módszerek mikéntjeit, átlovalok egy másik fantáziavilágba, és elmerülök Tolkien meséiben. Ott meg nem is annyira a varázslények kötnek le, hanem a tájak, amit meg ugye a film ad vissza eszméletlen jól. Ezek kapcsán azon szoktam ábrándozni, hogy melyik világot csípném jobban?
A hobbitokét, ahol nincs nyugdíjhelyzet, meg áfa emelés, nincsenek vízágyúk, és nincsenek adóhatóságok? Időnként jön egy-egy sárkány, meg van, hogy begolyózik a király, vagy leigázzák a népet és az orkok trollkodnak a vidéken; de mégis gondtalanok és boldogok… Ha kitör a háború meg a sötétség órája üti a delet, akkor kicsit necces lesz a helyzet, de végeredményben olyan happiness van, amilyenek nálunk akkor sem lesz, ha elköltözünk egy lakatlan szigetre Hawaii mellé és éjjel-nappal füvezünk. Arról nem beszélve, hogy a büdös életben nem lesz olyan a gyepszőnyegünk, mint ott, Zsákosék vidékén.
A mi világunkban naponta kapunk agyvérzést a sárga csekktől és pánikolunk a törlesztő részletek miatt s csak abból szempontból vagyunk nyugodtak, hogy tuti nem jelennek meg a nazgulok a fejünk felett…

1314119389-hobbits_partying
Nem tudok dönteni, de tényleg. Stikkes vagyok? Hót ziher!
A nagy mesemondó köteteiben azonban nincs túl sok szerelmi szál, így az újabb 8 kötetes kölcsönzés az agyturkászok véleményét adja vissza a párkapcsolatokról, hogy ne csak mese-habbal érje a szürkeállományomat. Hiányérzetem van, mit tehetek róla: párkapcsolat híján legalább hadd agyaljak rajta. Aztán utána reszkessetek, mert én simán alkalmazom is az olvasottakat, és kielemzek mindenkit. Sokan gondolják úgy, hogy felesleges ez az igyekezet, mert úgysem tudjuk vele megfejteni a másik nemet, de én határozottan állítom, hogy könnyebben kiszúrom a patkányokat, a szuperpatkányokról nem is beszélve; ha járatos vagyok az efféle irodalomban. Lehet legyinteni, lehet lehülyézni, de én ilyen vagyok és makacsul ragaszkodom az elveimhez. Na, jó, ez humbug. Nem olyan makacsul, mint kéne néha, de elméleti síkon legalább fel tudok sorolni párat, ami megadja a vezérfonalát az életemnek.

Höhö, most azt hittétek, megteszem? Hát nem!
Sok mindenről írogattam már és reményeim szerint még fogok is, csak van, amit inkább megtartok magamnak. Van, ami meg kikívánkozik belőlem. És olyankor születnek a több ezer karakteres bejegyzések, amikre egyikőtök azt mondja, végre vége, a másik meg azt, hogy miért csak ennyi?
Hmm, most például azt hiszem a kórházas sztori befejezését akartam megírni, de Középfölde felé kanyarodott el a képzeletem és még semmit sem tudtok.
Üldögéltem hát ott a váróban, ahol érkezésemkor még hely sem volt, s csak pár perc után rendeződtek úgy a viszonyok, hogy találtam egy üres széket, ahová bevackoltam magam: táskám az ölemben, kabátom a derekamat melegíti, egész kellemes. Mi is a bajom? Ja, csak annyi, hogy ez az a rémes kórház, kórházszaggal, ahol még a bódítóan szenzációs parfümömet sem érzem, csak a betegség bukéját.
A fentebb említett könyvvel igyekeztem nyugalmi állapotba ringatni magam, de míg nem vették el tőlem a lassan Révai Nagylexikon egyik kötetére hajazó kórtörténetes mappámat; addig nem tudtam lenyugodni. Kutattam a táska fenekén, kinyitottam-becsuktam a könyvet, füleltem és sasoltam, és néha nekiálltam vekengeni azon, hogy vajon a legújabb vérképemből mit olvastak ki.

Nagy nehezen elvették aztán tőlem a papírköteget, és újra nekifuthattam a relaxációnak. Kettőre hívtak, háromra el is felejtem. Mázlim lesz, egy-kettőre végzünk, mehetek haza seccperc! Naiv liba – még mindig. Fél négy felé járt, mikor iszonyú idióta gondolat vette be magát a fejembe: innen már majdnem mindenki elment. Van egy idős házaspár és két srác, meg én. Már a nővérek is hazaindultak, csak az asszisztens és Az Orvos van bent. Jézusom, itt én leszek az utolsó. Tuti, hogy valami gebasz van. Megnézték a vérképet, látták, hogy nem jó, eldöntötték, hogy ismételten összehoznak Jack-kel, csak nem tudják a reakciómat. Attól félnek, hogy hisztériás rohamot kapok, és azért hagynak a végére, hogy legyen idejük megnyugtatni…
Tudom, tudom… De nem tehetek róla. Trauma volt ez a nyári kaland. Már csak abban reménykedem, hogy mire megkapom az első nyugdíjamat, addigra feldolgozom. Igen, addigra. Sohanapján. Így van.
Már teljesen elhittem magamnak az őrült eszmefuttatásomat, mikor a srác, aki bement, kijött és engem küldött következőnek. Hoppá, akkor megúszom? Van még utánam egy ember. Lehet, hogy akkor nem én vagyok a kiválasztott?
Felkaptam a táskámat, bevágtattam és mosolyogva (lehet, hogy kicsit kényszeredetten) köszöntem. Lehuppantam a székre, szemben velem a doktor bácsi, mellette az asszisztens, és jön tőle a kérdés:
– Hogy van, Zsuzsa? (eskü egyszer szóvá teszem, hogy Zsuzsi vagyok. Nyugdíjkor.)
Legnagyobb meglepetésemre az orvos, mielőtt kinyithattam volna a számat, közbevág:
– Jól! Hát nem látja? Aki ilyen jól néz ki, az jól van! Igaz?
Kicsit ledöbbentem, de éreztem, hogy a Himalája egyik alapköve porrá omlik a gyomrom helyén, és valaki átpöccintette a megbaszazideg-kapcsolót a nemtudommitszedtembedeadjatokmég-kapcsolóra.
Onnantól kezdve vígan válaszolgattam a kérdésekre, és mertem is kérdezni. Eddig ugyanis nem mertem direkt hasizom gyakorlatokat végezni amiatt, hogy hátha még nem lenne tanácsos… Tökéletes alibim volt. Most meg örültem, mikor azt mondták, hogy finoman, ésszel (meg egy vödör mésszel), de már nekiállhatok. Juppié! Ott akkor úgy éreztem, hogy mentem lefekszem a metlakira és nekiállok haspréselni, de mire hazaértem, elmúlt a harci kedvem. Azóta sem jött vissza.
A vasamról ismét megerősítést nyert a feltételezés, hogy tré, alig három, holott minimum tíznek kellene lennie… Ettől a ténytől megint cidrizni kezdtem, hogy úristen; erre közlik velem, hogy semmi baj, nem kell megijedni, nem olyan kegyetlenül szar a helyzet. Óóó, hát akkor hipp- hipp-hurrá!
Megkaptam a receptjeimet, és felvillanyozva elhagytam a helyiséget. Beküldtem az utolsó beteget, és mikor már messze jártam a kórháztól, akkor ugrott be, hogy arról nem esett szó, mikor menjek legközelebb… Ez csak jót jelenthet. Nem kezelnek betegként, nem akarnak többet látni. Ennél jobbat el sem tudok képzelni… Azért a Lelkiismeretem tuti rákezd pár hónap múlva, hogy telefonáljak 😉