Kis szoknyák, hörcsögök és a pletyka jótékony hatásai

És a jókislány-okoskislány énem megint győzelemre vezetett 😀

Azok után, hogy este hatig a városban kóvályogtam, még arra is rászedtem magam, hogy ideüljek a gép elé és megírjam legújabb(?) gondolataimat. Mindezt azután, hogy vacsorát csináltam és még tanultam is… Hullafáradtan.

Ma suli után bebarangoltam a plázát egy kedves kolleginával kislányruhák után kutatva. Mit ne mondjak, imádtam. Nem a vásárlás csupasz ténye miatt, bár az is termelte az endorfint, hanem azok az édi kis cuccok, aminek amúgy nem sűrűn megyek egyelőre a közelébe.

“Ha a kislányom nem lesz csajos kislány, agyonütöm”. – ezt viszont voltam bátor kijelenteni az üzlet közepén, annyira elkapott a lendület.

Nekem kell majd az öltöztetés öröme. Na, nem az a fajta, mikor miniribancot faragunk az ötévesekből magassarkú csizmával és szájfénnyel, csupán tetszenek a stílusos és szépen öltöztetett kiskölykök. Kisfiúkra ugyanez érvényes. Nálam tutti nem lesz menő a slampos trend.

a2346ad960859b2095f57c895da39f9f f3002f0293eba7f90135340ee87c6755 7f9911d17bf944ac1a2b4480a0fcaeec 5c584c9d2458c8fd6901f80fef28192d c7c0a8a506c391f76923993c3030da31 3200c48a337c9ab835327edb025a8efd

Miután a tappancsaimat sarokcsontig koptattam az új bokacsizmámban, bevágtam magam a Daiquiribe és vártam cirka negyven percet a Barátosnémre, akivel jó pár óra kávézgatás után betértünk kicsit Rossmannozni, kicsit rongyászkodni, meg esernyőt venni, mert kezd tarthatatlan lenni a vízhatlanságom teljes hiánya. Úgy hallottam az ázott ribanc külső idén ősszel nem dívik.

A nap kérdése viszont az volt, hogy bele tudok-e kezdeni abba az átkozott csalánkúrába. Mivel a szteroidtól a fejem kezd hörcsögi alakot felölteni, nyomozásba kezdtem, hogy ugyan mi a búval lehetne a sok visszatartott vizet kikergetni a szervezetemből, de elsősorban a pofazacskóim tájáról. A feszes comboknak még nagyon tudok örülni, de annak hogy a képem lassan összekeverhető a holdvilággal, kevésbé. Végigolvastam mindent és a rühellt csalán mellé tettem le a voksomat. Végülis tea. Igaz, az íze a posványra hasonlít, és még büdös is, de a brutálvészesenalacsony vasszintemnek is kedvez. Ne, ha meg tudnám inni.

Mire jó egy pletykás pasi? Arra, hogy a kolléganőjével beszéljen a csalánteás küzdelemről, hogy aztán a hölgy megadja az univerzum legjobb ötletét. Örök hála!!!

Keverni! Azt a büdös zöld löttyöt keverni kell. Én citromlével szoktam addig higítani még anno, míg teljesen eldeformálódik az íze, de az eredmény kábé carból fujj lett.

Mivel kell hát keverni? Mentateával!

Uzsgyi Rossmann, mentatea megvesz, mert azt még szeretem is, próbáljuk meg a lehetetlent. Gyerekek, nem hiszitek el, de ez finom! A két tea keverve, mézzel kifejezetten finom! Lelki szemeim előtt az eredeti arcformám lebeg, mert hiába írtam én már cikket a gömbölydedség korrigálásáról, a hörcsög-effekt nem hagyja magát javítani. Makacsul ül a fejemen, kenjek rá bármit, bármilyen szögben. De még nem tudja a drága, hogy kicseszek én vele, és visszaalakítom a megszokottá, elvégre hát az én fejem vagy mi a szösz.

Két és fél deci már pikk-pakk le is csúszott a finom italból, most megyek bekeverem a következőt, aztán majd beszámolok arról is, hogy hova vezet a menet…

 

 

Reklámok

Hisztisku*va, zabagép, zumba és branülök

Már megint viaskodik bennem a két énem: az a bizonyos mindent túlélek és az ebbe már biztosan belepusztulok című.
Jeanne D’Arc hol erőnek erejével küzd, hol pedig a sarokban kushad, én meg kapkodom a fejemet, és próbálok pozitív maradni, annak ellenére, hogy a helyzet jelen állása szerint életem egyik fejezete megint negatív irányt vett. Ott tartok ugyanis, hogy múlt hét péntekjén, még augusztus 17-én elslattyogtam vérvételre, mert éreztem, hogy pocakfronton nem épp a dolce vita1 zajlik. Nem azt mondom, hogy döglődés volt meg van, de bizony időről időre azt vettem észre, hogy nem kell annyi kaja, vagy ha kell is, hát utána fájdogálunk. Mikor nagy hévvel ráugrottam a mérlegre, hogy a nagy keservvel összeszedett ötvenhat kiló nyolcvan dekám már tutira hatvan, de legalább 58 stabilan; igencsak rám jött a frász: ötvenhárom. Egyre kevesebb lett a reggelim adagja, napközbenre pedig már nem vettem se nassot, se kaját, mondván, majd este eszem. Ettem, fél adagokat, két evésre. Tudom, hogy ennek a nők 95%-a tapsikolva örülne, de nálam a súlykérdés merőben ellentétes: ötvenöt alatt mocorogni nekem annyit tesz, hogy Lucifer a beleimen rója köreit és ez a Crohn képében jelenik meg. Megint felszívódási zavar, megint fogyás, megint hányinger, a hasam pedig egy négy hónapos terhesség képében tetszeleg…
Ennek bizony a fele sem tréfa, a répáról meg jobb, ha szó sem esik. Ebben a helyzetben zöldség leginkább párolt és pürésített verzióban kerülhetne elém, hogy túl is éljem az étkezést; de azt meg meghagyom a majdani kisfiamnak.
Péntek reggel tehát beszambázok a gasztróra, és kettő perc alatt megint feldobják a hangulatomat az ötödiken: igaz ugyan, hogy lent a sorszámhúzó-regisztrálós atyaúristen bedöglött, de ez sem szegheti kedvem: irány a tű! Kedvenc nővérem széles mosollyal és a szokásos vérszipolyozó felszereléssel vár, és két perc alatt túl is esünk a kényes részen. Mikor megtudja, hogy épp mentőápoló képzésre járok, utána pedig célom a Sote és a dietetikus képzés, felragyog az arca: hát akkor kolleganő lesz a Zsuzsa! Azaz, csak mondanád Zsuzsinak a Zsuzsát, mielőtt kihullik a hajam az idegtől.

A nap kérdése: miért áll az emberek szája előbb rá a zsuzsázásra???

Mikor már jöttem kifelé, a többi beteg irányába, az Asszisztensek Gyöngye is utánam szól, hogy szerdán akkor várnak. Több sem kell a nővérkének, már kiabál is oda neki: a Zsuzsa kolleganő lesz ám!
– Hogyhogy?
– Mentőszakápolónak tanul, aztán meg dietetikus akar lenni!
– Na, tényleg?
Én meg próbálok feltűnésmentesen kislisszolni a lift felé, de addigra az ott ücsörgő páciensek mindegyike bámul rám, szemében az ’ez meg ki a búbánatos fészkesfene, hogy a nővérek így beszélnek róla’ tekintettel.
Hát gyerekek, ilyen az élet. Mondjuk rá is játszom, mert nekem még vérvételre is kell ám csinoskodni, aztán meg van pofám feltenni a kérdést, hogy a fiatal doki miért bámul úgy rám, hogy vissza is fordul? Papa erre annyit felelt:

“Fiam, kettőt találhatsz. Nekem még annyit sem kell.”

cropped-416826_519862924704067_635997523_n-1.jpg

Eddig tartott a dolog vidám része, eztán jön a keserű méz. Szerdán kivárom a soromat immár direkte a doktor bácsimhoz, és megint kapok egy jó nagy pofont: igaz, hogy fele akkora sincs, mint a múltkori, de azért a büdösfrancbamiértmármegint?
Előadom a történetet, hogy nincsen nekem semmi nagyon súlyos problémám, csak ugye picit fáj hol itt a hasam, hol ott a hasam, és nem eszek úgy, meg fogytam is egy pár kilót, de tényleg semmi vész, csak inkább eljöttem, hogy nehogy gond legyen.
Kérdések a dokitól (vérzés, vizelet, ízületi gyulladás, láz, meg anyám tyúkja), fejrázás részemről: semmi, semmi, tényleg csak ennyi.
A dokim viszont maga a pedantéria, és benyögi:
– Pénteken megnézzük azt a belet, addig meg Klion-kúra.
– Mikor? Pénteken? Ma szerda van!
– Tudom.
Ezzel a ő témát lezártnak tekintette, én meg nembőgöknembőgöknembőgök-mantrával a fejemben hümmögtem meg igeneztem a továbbiakra. Észre is vette, megpaskolta a kezem és megnyugtatott, hogy semmi gond, minden oké lesz.
Mindig ezt mondják, és mégis kurvasokszor nem oké!!!
Most sem.
Búbánatosan elindultam hát a gyógyszertár felé kiváltani a „tisztítószert”, meg az antibiotikumot; majd be a Tesco-ba, hogy legyen mire folyatni a nyálam, elvégre az elkövetkezendő két nap a koplalás és a tisztulás jegyében fog telni.
Bassza meg.

Azért bélgyulladás ide, bélgyulladás oda, nekem utolsó vacsora címszóval még sikerült ezt-azt eltüntetnem, úgy mint két hamburger, fagylalt, meg ilyen laza étkek, de a Tescoban fellelt mikróban melegítős sztrapacskát hagytam a hűtőben pihenni, hogy majd, ha hősként túlélem ezt a tükrözős cirkuszt, jutalmul elnyammogom.
Hiba volt. A súlyosabbik fajtából.
Akárhányszor vánszorogtam el erőtlenül a hűtőig és nyitottam ki, hogy lehúzok két újabb decit abból a narancsillatú, mosogatószer ízű förtelemből, ami az előkészítést biztosítja; előjött belőlem a kisördög:
hogy márpedig én sz**ok az egészre, nem iszok semmit, ami csak rosszat csinál, és igenis megeszem a sztrapacskámat most ott helyben akár melegítés nélkül, a dokinak meg majd küldök egy táviratot, hogy bekaphatja és tükrözzön mást.

Nem tettem.

Jeanne D’Arc kushad. Ittam heves grimaszolásokkal a moslékot, és vártam haza a Drágámat, hogy önt belém egy kis erőt, mert én egyre csak a teraszajtót nézegetem, hogy onnan vetem ki magam… Simán megtehetném, mert az elsőn lakunk és max annyit érnék el, hogy még közelebbről ismerném meg a vákuummatracot és gipszben tükrözne a doktorom.
Ér annyit? Nem ér annyit.
Igyunk mosogatólevet. Mire már pont tele volt a nemlétező tököm háromszor az egész procedúrával, kiderült, hogy szőlőcukrot lehet ám ilyenkor enni nyugodtan, sőt, van, aki még este is kekszet rágcsál.
Több sem kellett, gyors sms-küldés, amelyben szőlőcukorért rimánkodom, és biztosítom róla a szerelmemet, hogy ez bizony legális, és ajánlott és nem az én újabb agymenésem; majd top secret akcióba kezdtem: a legnagyobb titokban beosontam a spájzba) mintha nem tök egyedül csücsültem volna otthon…) és elnyammogtam egy szem kekszet. Egyetlen szemet. De erről az óta is kussolok.
Sajnos megláttam a zabfalatokat is, almás illetve csokis verzióban; a tejkaramellát, a gumicukrot és mindent, amire két napig néznem sem szabad.
Bevágtam az ajtót és gyors hátraarccal megiramodtam a hűtő felé. Persze ahelyett, hogy a bélmosót innám nagy kortyokkal, laza fél litert leküldtem az almalevemből, csak ne érezzem a mardosó éhséget a gyomromban – majd fogadkozni kezdtem, hogy tíz perc múlva megiszom abból is 2,5 decit. Mit tippeltek, ittam?
Egy frászt. Ha fél decinyit le bírtam tolni a torkomon, már lovaggá ütve láttam magam lelki szemeimmel, holott tudtam, hogy ha ebből 3 litert kéne meginni először kettő majd egy óra alatt, akkor a négy óra alatt elfogyasztott erős jóindulattal három decinek sem nevezhető adagom annyit fog érni, mint németben a nix.
Tíz órakor kellett megcsinálni két liter vízbe a 13 tasaknyi (kb mint a Neo-citranos tasik) port, és azt inni két óra alatt. – Álmodik a nyomor. Fogalmam nincs hogyan, leküldtem belőle cirka egy litert, majd a többi landolt a lefolyóban, mondván, majd a második üveggel (7 tasak/liter víz) utolsó kortyig megiszom.
Egyedül otthon, én meg a nuku önuralmam és sehol senki, aki ordítson velem, hogy idd azt a szart már, mint anno drága Mama tette, hát nem is tudom mit vártam.
Annyi előnye mondjuk volt ennek a fajta kutyuléknak, hogy nem okozott hasfájást, mint általában a többi… de ezzel le is zárult a pozitívumok sora.
Eljött aztán a munkaidő vége, Drágaschágom hazaér, kezében szatyor, amit „mit hoztam a hősnőmnek” (ha tudnád baby, mekkora suttyó a csajod…- áh, nem kell tudnod) felkiáltással nyújt át: tartalma két literes 12%-os almalé, két csomag citromos szőlőcukor és két csomag pez féle cukorka.
Nyakába ugrottam, pia importálva a hűtőbe, majd eltűntem a takaró alatt az újdonsult zsákmánnyal. Mint aki két hónapja nem evett, úgy toltam be a szőlőcukrot, amiért persze kaptam is a szekálást. Két falás között kivánszorogtam a konyhába „inni”, mire az Úr is utánam jött és érdeklődve nézte szenvedésemet a fehéres löttyel.
Ez mi? – kérdezte, én meg elé löktem a bögrét.
Ezt kell innom. Undorító.
Beleiszik – nem értem, nincs ezzel semmi baj!
Nincs? – meresztem a szemeimet. – Akkor idd egész nap, három liter.
Annyira nem jó – fordul sarkon. – Miért nem öntöd almalébe?
Na persze, erre én is rájöttem – morgom magamban. – Almalébe öntve meg csak több lenne, de cseppet sem kevésbé szar.
Persze mikor már nem bírom idegekkel, és állok a hűtő előtt, egyik kezemben almalé 3 deci (két korty löttyre ledöntök egy decit), másikban undormány 2 deci, bedühödök és beleborítom az almalébe.
Fintorogva beleiszok és rájövök, hogy ez így mondjuk úgy, iható.
Beordítok a szobába:
– Egy zseni vagy!
– Tudom. De most épp miért?
– Ez iható almalével.
– Na, ugye.
Egoista zseni majom – könyvelem el magamban, de azt is hozzáteszem, hogy a legjobb képű majom az univerzumban…

Másnap reggel, ébredés haláléhesen, idegbajosan, a gyomrom akkora, mint egy borsó, egyéb területekről nem beszélve, amikbe beleállt a félelem.
No para, úgyis elaltatnak, ebből semmit nem fogok tudni, nem is fog fájni, csak alszom egy jót… – VAGY NEM!
Kapásból ott kezdtem agyvérzésben szenvedni, mikor elsőként behív a nővér és én nagy naivan indulok befelé a papírkupacommal, ami már kitesz egy budapesti telefonkönyvet, és közli velem, hogy vetkőzzek.
Felső maradhat, minden más le. Milyen nagylelkűek, szent ég, már el is felejtettem, hiszen egy éve nem volt szerencsém a vizsgálathoz.

Miután felfektet az ágyra, a vicsorgó gépszörny mellé, elkezd a branül bekötéséhez összekészülődni – hurrá! Még böknek is, már megint.
Miután beköti, eltűnik, én meg fekszem, mint egy darab fa az asztalon, csak a szemem jár ide-oda, és várom a sorsomat. Nézem a baljóslatúnál baljóslatúbb eszközöket, néha rám nyit egy nővér, behoz valamit, megkérdi nem-e fázom. A válaszom egy kényszeredett mosoly: a legkevésbé érdekel most a hideg itt.

Elhiszem – feleli és eltűnik.

Aztán megjelenik az orvos is úgy cirka húsz perc önmarcangolás után, odalép egyenest hozzám, két kezébe veszi az arcom és mosolyog:
Nincsen semmi gond, nem kell félni.
Erre én majdnem bőgve annyit tudok reagálni, hogy nagyon szeretnék már aludni…
Gyors ellenőrzés után be is adják az injekciót, de ahelyett, hogy kiütne, csak kicsit kábább leszek és nincs erőm anyázni, viszont mindent érzek, érzem a csövet, hogy nyomkodják a hasamat, látom a képernyőt, dobálom a fejem és vonyítok, hogy nem bírom már.
Fogalmam nincs, miért nem aludtam, hiszen mindig teljes k.o szokott lenni, semmiről nem tudok, alszok, mint a kisangyal, most meg ott fetrengek és könyörgök, hogy hagyjanak békén, mire ők felelnek, hogy tartsak még ki.

Büdösfranc.

A későbbiekről homályos emlékképek, hogy bekerülök a tolószékbe, ölembe a ruháim, majd befektetnek egy ágyba, de hogy a fehérnemű hogy van már rajtam, nem értem… egyszer csak felkönyökölök az ágyban és óbégatni kezdek a párom után, hogy jöjjön be, majd mire beér, bealszom. MIÉRT AKKOR????
Aludtam valamennyit, majd szólításra áttámolygok a dokihoz, aki közli velem, hogy alig tudott megnézni, mert tele vagyok összenövésekkel…
Szteroid, antibiotikum és kezdjük a biológiai terápiát… Újra.
Infúziók nyolc hetente (ha előtte megkapom a 0.,1.,4., és 8. héten a szert), de előtte hasi ultrahang, mellkas röntgen, CT, rutin tbc kizárás vérvétellel és tüdőgondozói vizsgálattal, illetve most még menjek át a nővérke vesz vért vírus szerológiai vizsgálathoz.

Nem hiszem el. Megint a tű.

Jobb vénámban a branül, oda nem kötheti. Nézi a balt: hol a vénája?
Hát ott nincs.
Azt látom. Akkor kézfej?
Nyújtom a jobbot, de életemben először mocskosul fájt az ott szúrás. Elcseszett egy nap elcseszett záróakkorddal.
Aztán nagy nehezen elengednek, hazaérünk és megtámadom úgy óvatosan a sztrapacskámat, hiszen nem hiányzik, hogy az altató végett még be is rókázzak, majd tervezem, hogy alszom egy jót az otthoni ágyon.
A kaja isteni volt, két falat között azért legörbült a szám, hogy most mi a búbánatos istenért kell nekem megint ennyi szenvedés, miért nem lehetek az, aminek lennem kéne? Életvidám, fiatal, szerelmes, 25 éves fiatal nő?
Aztán az agyam átkapcsol a másik üzemmódra, és lelki szemeim előtt ott állok Zumba órán, erőtől és lelkesedéstől szétrobbanva, jelentkezésem beadva a Semmelweis-re, felvétel elnyerve, és előttem az élet 60 kilóval és bomba alakkal és egy fantasztikus párkapcsolattal.

termek_01

Most erőteljesen arra összpontosítok, hogy ez a kép maradjon meg a fejemben, ne pedig az, amelyiken egy holdkerekségű arccal nézek tükörbe, fel vagyok vizesedve, hajnali háromkor csatakvizesen ébredek és nem tudok visszaaludni, mert addig hagy a gyógyszer és ki kell költöznöm a konyhába olvasni reggelig és mindemellett ott az ízületi fájdalom, amitől sírni tudnék; viselkedésben lealázom bármelyik szexmentes életet élő klimaxos hisztis kurvát, a pasimat pedig simán asztal alá eszem…

Maradjunk a vonzás törvényénél, és higgyünk a bombanőben.
Én megpróbálom. Be fog jönni.

1 Édes élet (olasz)

Kullancs helyett Channing Tatumot gyümölcskosárral!

Kezdelek unni!

Igen, Téged!

Amúgy nem. Csak a telet. Elegem van a hóból, meg abból is, hogy néha az időjárás szánalomból idepöcköl hét és fél perc napsütést, egy kis plusz 10 fokot, majd nagy kegyesen beint, a tévében meg jelentik, hogy jön az újabb hidegfront és ne reménykedjünk a tavaszban, mert addig még háromszor maga alá temet a förmeteg.

Hát jó. De nekem ebből elég volt… Volt tél, volt hó, persze véletlenül sem akkor, mikor vártuk: speciel december huszonakárhányadika táján, dehogyis. Akkor nem kell. De mikor a szerencsétlen télgyűlölő tavaszváró már kezd újra hinni, jön egy saller és mikor kilép a lakásból, a szél a képébe vág néhány hópihét. Húzzatok már el Alaszkába! Ide nem kell több fehér pihe, itt már a jónép a nyárra készül, de minimum az első 8 óra napsütést hozó kora márciusi időkre.

Múltkor egy napra kivirultunk, sütögetett a nap, plusz volt a hőmérséklet, hát én alig bírtam magammal: pörögtem, örültem, azt sem tudtam, hová legyek. Minden szép volt és derűs, épp csak a farkamat nem csóváltam örömömben. Aztán jött a hideg ismét.

Nem tehetek róla, nem bírom. Tűzjegy vagyok, oroszlán… Nap, meleg, tűz… Télen búskomor leszek és utálatos. Ha meg beköszönt a május, kenyérre lehet kenni és mindenkit imádok. Nincs jobb annál, mint amikor elkezdjük elrakni a bundás csizmát, a téli kabátot és helyette valami más jön…

Képkivágás5ggf
juicy-couture11 141652350749509933_VsPusInp_c

Ilyen lenge göncökről meg már fantáziálni sem merek, mert holnap félek, hogy megint hófehér háztetőket fogok látni, ha kislattyogok kómásan a fürdőszobába…

140104238378521555_qQPROI5z_c 12173861464834552_iZNIrMV0_c

Kértem én nagyon szépen is, de úgy látszik, hogy nem használ. Egyszerűen idén úgy érzem, hogy hiába a lassan bikinidivatot hirdető üzletsor; itt még vennem kell egy új csizmát. Hát a kisnyuszinak a nagy fülét, azt!

És ha ez nem lenne elég egy agyvérzéshez, tetejében itt van a drága jó tévéhíradó, ahol naponta négyszer mondják el, hogy hányszorosára nőtt az influenzás megbetegedések száma és ki mikor fog elpusztulni. Én pedig ülök félholtan az ágyon és fújom a zorrom és várom, hogy mikor ugrik fel a testhőmérsékletem 58 fokra és múlok ki valamilyen szövődményben. Ezért is utálom az ilyen egyszermeleg-egyszerhideg teleket. Meg az a sok mocskos kullancs mind túléli és vígan sokasodik ilyen kancsóknak való langyos időben. Tavasszal hiába lesz nyári meleg, hiába bújok majd ki a hipercsini balerinámból; felsejlik a szemem előtt az idilli kép mikor 10 évesen a fürdőkádban ülve 3 dögöt fedeztem fel magamon, miután megjöttünk a frenetikus osztálykirándulásról. Abban a minutumban rémülten fogom a lábaimat magam alá húzni cipőstül és kezdek őrült iramban rohangálni körbe-körbe, hiszen evvel bizonyára megtéveszthetem a vérszívókat. Mindig látom, ahogy röhögve várakoznak a fűszálakon és nyalogatják a szájuk szélét… Engem szeretnek. De miért? Miért nem szeret inkább a Szerencsejáték Zrt. vagy a Channing Tatum?

Channing Tatum stars in Screen Gems' drama THE VOW.

Nagy mázlista vagyok, mindig is tudtam. Engem csak a ritka kórságok, az idióta pasik, meg Zepter talál meg.

Tegnap este – naa, jó, hajnali egykor – például kibontottam a Paprika Magazint. Levél az olvasóhoz, első oldal: tojásos nokedli friss fejessalátával… Ez most komoly? Tényleg erről kell írni február elején, mikor az embernek már undoritisze van a narancstól meg az almától és a fagyasztott zöld nyavalyáktól? Innen egyenes út vezetett fejben a májusi germersdorfi cseresznyéig, a málnáig és az őszibarackig, aminek a szőrétől sikítani tudnék. Lent az alsókertben 19 barackfánk volt, 50 dekás fehérhúsú barackokkal… Ha ott játszottunk, mindig lecsúszott pár, a folydogáló levét pedig töröltem a meztelen combjaimra. Na, 10 perc után mehettem vagy a patakba vagy fel a fürdőbe zuhanyozni, mert az ugyan úgy tud viszketni, ahogy még a Mari néni bolhás macskája se Mucsajröcsögén.

Vertem a fejem a falba, hogy egyáltalán éjjel rá is néztem az újságra, majd nagy buzgón nekiálltam továbblapozni… Körtés süti. Anyád. Sült húsok. A nénikéd. Banános nyaflaty. A hetvenkettedik unokanővéred!

Nem hiszem el, hogy előtte 3 órával bőszen passzoltam át a hűtőben kellemes hőmérsékletet elérő utolsó szem banánt a papának, mondván, hogy ha ránézek, felfordul a gyomrom.

Bélbetegek két barátja, az alma és a banán. Kímélő. Érdekes, hogy azon csekély százalékhoz tartozom, akinek heves gyomorfájdalmai lesznek eme gyümölcstől.

Komolyan elgondolkodom ilyenkor, hogy nem-e lenne érdemes lottóznom, mert zseniálisan nyúlok bele azokba a dolgokba, amik általában a Nagykönyv szerint rám már nem /még nem / és soha nem vonatkoznak és veszélyeztetnek.

Az első pár hét szteroidos kezelésem után elkezdett az ízérzékelésem eltűnni és valami nem volt rendben a nyelvemmel. Elvonszoltam magam a háziorvosig, aki vígan jelentette, hogy előfordul, a Medroltól van, és el is lehet mulasztani.

– Jó. De mi ez?

– Szájpenész. A kisbabák betegsége…

– Doktor úr, legközelebb heresérvvel fogok jönni?

Elmosolyodott, majd biztosított róla, hogy az teljességgel kizárt. Én ezt nem veszem be. Ha 22 évesen akkor hátulgombolósok nyavalyája kínzott, simán felkészülök még a prosztataproblémákra is.

Ha úgy vagyok bélbeteg, hogy az apám egy bélpoklos volt és a vasszeget is megette; ha a második X után nem érzem az ízeket, mert csecsemőket érintő őrület talál meg; és ha sorozatban kapok ki olyan pasikat, akik gondolkodnak, pláne azon, hogy mit akarnak a nőktől, meg tőlem; akkor én valami genetikai csoda vagyok és azonnali hatállyal kéretem magam mutogatni a Nemzetközi Lehetetlen-De-Igaz Konferencián.

Napi 2000 eurós gázsiért, természetesen!

pride_exhibition_participants