Rettegés

Rettegek a szakvizsgámtól.

Egyszerűen álmatlan éjszakáim vannak a gondolattól, hogy idén júniusban olyat kell tennem, amit még soha. Szakvizsga. Mentőápoló. Basszamegbasszamegbasszameg!

Remegek, de mégis minden ki-becseszett alkalmat megragadok, hogy valami egetverően más dolgot csináljak a tanulás helyett. A satnya dög énem belehajt a főzésbe, a moziba, az itthoni filmnézésbe, az ágyon való hempergésbe; bármibe, csak a könyveimet ne kelljen látnom. Persze van nekem tanulási kedvem, de az a baj vele, hogy legfőképpen akkor jön elő, mikor esélyem nincs megvalósítani: mikor gyakszán vagyok, mikor alszom, mikor épp kötelező érvényű összejövetel van – olyankor, mikor tényleg nem lehet.

1008418_598280110195681_1249146557_o

Ha meg nekiállok, az valahol olvasásnak minősül, kivéve, ha jegyzetet kreálok. Olvasáshoz nekem létszükséglet a nasi, a rágcsa… A kedvenc csipszemhez meg méltatlannak érzem az ápolástant és olyankor jön az, hogy félrelököm a könyvet, előveszek egy régi, ezerszer olvasott, jól bevált kötetet és hipphopp megfeledkezem a tetű céljaimról…

 

Előre látom sanyarú sorsomat…:

wallpaper-1603951

Reklámok

Helyzetjelentés gyorsban

Hú, ez ritka mozgalmas – és abszolúte nem pihentető fajta – vasárnap délelőtt volt.

Huss, el is szállt és már a délutánt tapossuk, ami valljuk be őszintén kínkeserves tutulásra adna okot, ha nem tudnám, hogy se holnap, se holnapután nem lesz se suli, se mentőzés, se egyéb kötelező jellegű elfoglaltság, sőt egész héten azt csinálok, amit csak akarok.

A drága iskolavezetés nagyságos asszonya úgy döntött ugyanis, hogy engedélyez nekünk kemény három nap pihenést, ami a hétvégékkel összeadva máris kilenc teljes nap. Nem rossz, nem rossz – de lehetne mondjuk huszonnyolc is… Azt persze ne felejtsük el hozzátenni, hogy úgy megyünk vissza, hogy írhatunk egy modulzárót szepszis-antiszepszis című tárgyból… Hurrá  – mindjárt besírok

A mai nap meg semmi olyannal nem telt el (eddig), ami illene a vasárnaphoz.

Portörlés, mosogatás, porszívózás, suvickolás és tűzhely tisztogatás – és előtte egy reggeli paradicsom nélkül. Ez a botrány, nem Hollywood. Vajkrémes kenyér paradicsom nélkül. Nyüssz.

A legviccesebb az egészben pedig az, hogy mindez még jól is esett. Azt hiszem, a botrány címkét erre a részre kéne ragasztani, hiszen még a mosogatás is tetszett. Agybaj, főleg, hogy miközben az olajfoltokat vakarásztam, azon járt az eszem, hogy blogírás után akár olvasgathatnám valamelyik jegyzetemet is, kórtanból, vagy anatómiából; de végül rábeszéltem magam a még pénteken beszerzett Cosmopolitan-re.

Elvégre pénteken már cselekedtem dicséretes dolgokat: kimentünk a gulyadombra, kimentem aikido edzésre, mint lassan állandó fotós; és miközben a fiúk kemény csatákat vívtak, én leültem a padra, némi kaja (mert utána piknikezés volt a terv) mellé és párhuzamosan olvasni kezdtem a Belgyógyászati ápolástant, illetve az Én vagyok a móri mészáros? -t.

798260_627569807266711_1419974776_o

Ezek után pedig úgy gondolnám, jogosan lóghatok vasárnap, és csinálhatok kedvem szerint semmit, úgyis előfordulhat, hogy hasznosság kerekedik belőle.

damn_45

Komolyan? Egy labda? Sülthúsból? Nekem?! – Talán majd holnap…

l

Szirénázás, banán, szavazás – hőségriadós bolondokháza

Kezdhetném a mai bejegyzést úgy is, hogy az elmegyógyintézet jelenti, de félő, hogy páran megkövetelnék a helyesbítést az egy elmebeteg jelenti kezdetű indításra.

Leültem a mai szép(?) vagy inkább mocskos meleg, tapadós-felsős és kielégíthetetlen folyadékhiányos vasárnap délutánon egy tányérral a konyhaasztalhoz, ráhalmoztam némi hideg paradicsomot és sajtot, majd megfogadtam ismét, hogy addig innen fel nem állok, míg a közzététel gombot meg nem sikerül érdemben nyomnom.

Hmm. A jelenlegi helyzet az, hogy a nasi képében díszelgő hidegtálam be lett falva – holott írás közbeni nyugtatónak szántam – én pedig már vonszolom is magam a hűtőhöz, hogy kifosszam hideg üdítő tekintetében.

Na jó. Az üdítő közel tíz százalékát az elmebaj kísérőtüneteként szereplő kézremegésnek köszönhetően ráborítottam az asztalra, aminek csak azért nem lett 700 decibeles vonyítás és sipítozás a vége, mert egy TEK-es reflexeivel két tized másodperc alatt felmértem, hogy a ragacsos lötty sem netbook-ot, sem telefont, sem pedig nem “minden.agymenésem.örök.őrzője-titulusban díszelgő noteszemet nem érte. Felhajtottam a pohárba került maradékot, de az eszem már a hűtőben rámkacsintgató banánokon jár 😀

Mielőtt a vér elborította volna az agyvelőmet, vettem két mély levegőt és pár száz papírtörlő segedelmével eltávolítottam az folyadékmaradványokat a viaszosvászon terítőről. Határozottan fejlődőképes vagyok, már ami az idegösszeomlás visszatartását illeti. Sejtem az okot, azt hiszem.

Annak, hogy megint eltűntem egy kis időre, vaskosan köze van a már említett mentős-cécóhoz. Történt ugyanis, hogy július huszonkettedik hétfői napjával elkezdődött a mentős gyakorlatunk. Beosztás szerint mi kapásból autóra kerültünk, ahová nőnek ugye alapból esélye nincs feljutni, hacsak nem mentőtiszt, mentőorvos vagy netalántán maga a beteg.

Nekünk kötelező most.

Ötvenöt fokban, mikor az emberek amúgyis kergék, hisztisek, aggresszívek, némely esetben pedig ezek kombinációjában léteznek, igazán izgalmas.

Már a legelső napom sem volt olyan hajjde piskótás, kapásból combnyaktöréses bácsi, lábszárfekélyes néni és egy betegszállítás a füredi Szívkórházba. Ez már eléggé elébe ment a tanultaknak, hiszen két hónap suli után épp túl voltunk egy elsősegély modulzárón, meg volt némi fogalmunk az anatómiáról, de vajmi keveset tudtunk egy fekélyről például.

Nincs ezzel semmi gond, mert hát könnyebb lesz a kórtan meg a belgyógyászat, ha már láttam előtte és nem csak fotón, de azért mégis, hé!

Másnap ismét “lazán” kezdtünk,  egy pánikbetegség tüneteit produkáló fiatal nő, meg egy lábszárfekélyes szállítás, amivel épp a kórház felé tartottunk, mikor rádión riasztottak minket, hogy stroke-gyanú és tipli tovább!

Sziréna felkapcsol, át a városon, én meg azon igyekeztem, hogy a szívemet valahogy visszatuszkoljam a mellkasom területére, mert egyre mászott felfelé heves dobogás közepette. Miééért?

Első éles akció, nem kicsit volt bennem para, mert a stroke azért mégsem törés, hanem életveszélyes állapot…

Kiérünk a helyszínre, rohanás be a házba, keressük a beteget. Erre megszólal a bácsi mögöttünk állva: én vagyok.

Hiába vagyok kezdő ugrifüles, annyit még én is összerakok, hogy egy stroke-nál nem feltétlen álldogál az ember a konyhaajtóban, depláne hogy nem beszél érthetően, így kicsit lejjebb hagyott az adrenalinszintem, de azért a nyugalom sem állt még be teljesen.

Betereltük a bácsikát a szobába, megvizsgáltuk, de szerencsére kiderült, hogy legfeljebb egy nagyon minimális agyi történés zajlott le nála, ami nem jár különösebb következményekkel, de tuti, ami biztos alapon bevittük a sürgősségire.

2170-mentok_omsz

Másnap ugyanilyen riasztás, stroke-gyanú, de arról végül kiderült, hogy belső vérzés némi alkoholfogyasztásnak köszönhetően (napi négy Liter(!) bor).

Voltak rosszullétek, szédülések, hányás-hasmenés, meg elég sok tumoros betegszállítás, de akadt két maradandóbb eset is.

Az egyik, utcazene első napja utáni reggelen az utcán szedtünk össze egy felébreszthetetlen tizennyolc éves srácot, aki inzulinos cukorbeteg lévén a szesztől kicsit bekábult. 24,6 volt a cukra reggel, a normális 5-6-os érték helyett. Azt sem tudta hol van, nem értett semmit, de a tűtől természetesen beijedt. Pár nap kórházi ellátással nézett szembe, némi nagyon felelőtlen szórakozás miatt.

Az úgymond “látványban erősebb” dolog egy ittas férfi begyűjtése volt, aki egy fröccs után (ahaaaa…) elesett és olyan szépen összetörte magát, hogy mire kiértünk a pólója egy csatak vér volt, az állából pedig csöpögött a dolog.. Természetesen állította, hogy ő nem is ivott mást az egy fröccsön kívül, meg nem is szokott (a kollégák mégis ismerték valahonnan), és minden könyörgés ellenére egyre csak nyúlkált és tapogatott, minek eredményeképp a teljes autóberendezést sikerült pirosra mázolni a tulajdon vérével. Takarítás, fertőtlenítés következik.

Éljen!

Hát emiatt tűnök én el a világhálóról.

Mert ötkor kelés van, fél hét után már bent keringünk, ötvenkor műszakváltás és hét-tízkor már az ember lánya imádkozik, hogy mutasson az óra negyed tizenkettőt, de az makacsul ragaszkodik a hét óra tíz perchez. Ha mázlink van, jut idő reggelizni, ha nincs, maximum sétálok egyet a sóskiflijeimmel a konyháig és már az autóban álmodozom a vajkrémemről, amit rá szándékoztam kenni a reggelimre, de az út Pestre visz és igazán örülhetek a fejemnek, ha kettőig visszaérünk az állomáshelyünkre.

Időnként semmi nem történik, akkor kucorodok be az egyik fotelbe és pótolom ott a kiesett alvásidőt, miközben a srácok Discoveryt vagy toronyugrást néznek a tévében… sokszor bújom a Helyszíni sérültellátás című sokképes, vaskos, és rendkívüli módon izgalmas könyvet, vagy épp fészbukon cseverészek a kinti világgal.

Ha meg megszólal az a bizonyos kettes csengő, ami nekünk jelez, hajítom a könyvet, ugrok ki a fotelból, kapom magamra az OMSZ-os mellényt és tűzök kifelé az autó irányába. Ezzel a dologgal egyetlen problémám van.

Ha az Oli e Gino-ban meghallom a pincérnek jelző csengőt, vagy a Tescoban a hajszálra pontosan megegyező jelzést, amellyel pénztárost hívnak  a kasszákhoz a kígyózó sorok miatt; ugyanazzal a hévvel lódul meg a vérnyomásom, és nemegyszer ugrok meg a székemben és majdnem csak el is indulok .

Hova?

Na az a jó kérdés 😀

Tehát jövök én, és írok, ha van még rá kapacitásom, de öt napból három esetén már négykor le tudnék feküdni aludni, mert olyan szinten zsíromat veszi a menet; de akkor is élvezem, az tény. Igyekszem ittlenni, mert hála az Égnek, elég sokan jelzitek, ha nem írok, ami valljuk be, jólesik.

Másrészt pedig, beneveztem a Goldenblogra és azzal kapcsolatban is vannak történések. Ez a HVG rendezésében zajló blogverseny, amely már kilencedik alkalommal kerül kihirdetésre, és első alkalommal, de nekivágtam én is.

Ezen a linken az EGo kategóriában találhattok meg, természetes, hogy Suz’n Világa címmel. Kérlek benneteket, ha van felesleges pár másodpercetek, kattintsatok egyet nekem, hátha 🙂

http://goldenblog.hu/szavazas.aspx?bId=4963

Köszönöm és amint tudok, ismét írok!

Suz’n

Hová tűntem? – a fejsze és a kemény fa esete

Meg az a tök kemény fejem…

Árulja el nekem valaki, hogy a kénköves pokolba kerültem én egy mentőápolói képzésre? Mert igen, ez a nyomós érvem, amiért eltűntem az éterből… Reggel nyolctól délután egyig tanulok valamit, ami nekem olyan, mint Harry Potternek a Roxfort első évben: csodavilág.

Úgy figyelek, mintha az életem múlna egyetlen pislogáson is, és még mélyebbre fúrom magam az egészségügyi témakörökben…

Én, aki a vérvételnél inkább nyakát szegi a fejtekergetésben, csak véletlen se lásson egy villanást se a tűből, meg a folyamatból magából; én, aki egy hétre előre tudok remegni egy oltástól???

Mert ez voltam én…

Eddig.

Jelentem alássan, Jeanne D’Arc mégsem döglött meg, holott már jópárszor nekiestem, hol péklapáttal, hol gránáttal, de még mindig itt osonkodik bennem.

Pofám leszakad. Komolyan.

Már ott látszott, hogy elgurult egy kerekem, mikor műtét után a kórházból kikeveredvén nekiálltam a sebészeti eszközöket nézegetni a neten, hogy na hát mivel és hogyan is cafrangolhatták nekem odabent a hasamat… Persze ettől hamar elment a kedvem, mert fantomfájdalmakat véltem érezni a szikék láttán, így a pdf dokumentum hamar a süllyesztőben végezte, csak aztán jött a ráeszmélés, hogy azért mégsem olyan idióták ezek a sebészek, meg tán kicsit meg is értettem a “tökmindegyhogymiabajavágjukinkábbfel”- filozófiájukat.

Miközben hasamat taperolva óvatosan kúsztam-másztam az otthoni ágyon, azt fejtegettem papámnak, hogy valóban mekkora flash lehet, hogy ott járnak, varrnak, toldoznak-foltoznak, ahol más ember még azt sem tudja, hogy épp milyen szerve fekszik. Papa sem értette, hol hülyültem meg.

Zseniálisak – eddig jutottam, majd visszatipliztem a csini ruhák és frizurák világába.

De a dolog csak nem hagyott nyugodni.

Itt volt ez a hosszú tél, se munka, se pasi, se semmi; az unalom már majdnem csak sikeresen megdöglesztett, mikor újra elkezdtem a témában kutakodni.

Hmm, nézzünk sebészeti jegyzeteket, az olyan izgis. Nézzük kapásból a mellkasi műtéteket. Na, jó, kezdjük az elején. Így esett hát az, hogy bekucorodtam a plédem alá, ölemben a netbook és bújtam a sebészeti műtéttant csak úgy merő szórakozásból.

blonde-reading-book

Persze nekem a sok is kevés, és többet akartam. Keressünk Grace klinikát, és nézzük azt. Erről már született bejegyzés, aki olvasta, tudja, hogy teljesen belebolondultam.

Ha nem azt néztem, és nem a “tankönyvet” olvastam, akkor egy word doksit írogattam, amibe sutura meg arteria carotis féle kifejezések jelentését pötyögtem be, megint csak játszásiból. Jólesett. Hülye vagyok. Tény.

Aztán tavasszal a munkaügyin szembejöttek a tanfolyamok: ács, meg fröccsöntő gépszerelő, meg misimókus és mekkelek, illetve a mentőápolói.

Basszuskutyus, de jó. Áh, én ahhoz kicsi vagyok. Meg ki a fene bír ennyi infót megtanulni. Sok az nekem. Az okos szőke – elvet nem ilyen téren kéne bizonyítgatni, elég lesz a főzés, meg mondjuk valami lájtos, mint például a kutyák vagy épp a sütik témaköre.

Aztán hazamentem és meséltem papának. Hogy na ugyan mit láttam én Füreden, és milyen jó lehet. De persze neki is előadtam, hogy ez csak egy ilyen kis ábránd, meg én ugyan már dehogyis, mire ő leoltott, hogy ne legyek már hülye, ha ez tetszik, hát ez tetszik, és nem vagyok én olyan sötét, simán megtanulható az is, mint bármi más, csak ne legyek épp bivaly lusta.

Na, erre nem is kéne figyelmeztetni, mert pláne az vagyok.Vagy mégsem.

10 perc nem telt bele, én már a munkaügyit tárcsáztam, hogy mi a menete a jelentkezésnek, mikor mehetek be ezügyben és társai. Másnap már a soromat vártam…

Eltelt cirka másfél hét és eljött a felvételi napja, ahol mindenki valami laza iq-tesztre vagy épp általános műveltségi kérdéssorra készült, ehelyett hozzánk vágtak egy anatómiai feladatlapot…

Na, okos szőke, most emlékezz vissza a sok olvasott bioszra! Hogy is van a ficam? Meg a sinus-csomó mi a búbánatért is olyan fontos?

Ezer meg egy szerencsém, hogy nőnek születtem, így sminkelés kapcsán legalább a járomcsont helyzetét hiba nélkül jelöltem a lapomon, elvégre a pirosító helyének fontos támpontja az arc ezen része.

Karikázunk, ikszelünk ezerrel, lesz, ami lesz alapon beadjuk, majd kint megy a kaffogás, hogy még szóbeli is van ám, ember!

Leültetnek egy mentőssel szembe, és add elő magad, hogy minek jöttél, mit akarsz és miért nem mondtál már rég nemet az egész képzésre.

Oké, oké, ha előadás kell, hát lesz performansz. Szépen levezettem, hogy tisztában vagyok a jogi helyzettel, hogy törvényi szabályozás szól arról, hogy nőként 30 kilónál többet nem emelhetünk, így mentőautó kizárva; csak én, nem is arra pályázom, hanem az irányításban akarok dolgozni.

Láttam az arcokon, hogy hoppá, engem nehéz lesz innen eltántorítani, és mivel én eldöntöttem öszvér – akarom mondani, oroszlán – lévén, hogy ezt akarom, ez is lett.

Jeanne D’Arc, most jó, hogy voltál.

Egy hét múlva kaptam a telefont, hogy kész, mehetek orvosi vizsgálatra, alkalmasságira.

Cidrizés indul, mi van, ha a Crohn miatt elkaszálnak? Simán rámfoghatnak valamit, és lőttek a kis tejszínhabos álmomnak. Hmm, legyünk ott is kemények. Meg vagyok műtve, jól vagyok, élek és virulok, tessék engem engedni okosodni.

A doktornő nem tapsikolt örömében, javasolt valami kevésbé stresszes melót (jogos lett volna visszakérdezni, hogy tud-e olyat manapság), amire én bőszen bólogattam és hümmögtem és igenigeneztem, csak kapjam már azt a pecsétet, és hadd húzzak haza a jó hírrel.

Megkaptam, naná.

Két nap múlva beiratkozás, a harmadik napon pedig elkezdtük a lecsóban kavarászást: anatómia, durr bele.

Következő órán dolgozat. Csontrendszer.

62411_1a

Hogy én hányszor átkoztam el közben a csodálatos természetet, amiért 206 darab csontból áll az ember váza, az titok. Mindenesetre eközben valami eszméletlen kábaság fogott el, hogy szinte beleszédültem a gondolatba, hogy azt tanulhatom nap, mint nap, amit eddig hobbiból olvastam és mindig csak annyit kaptam érte, hogy “hát te nem vagy normális, esküszöm”.

A dogáknál erőteljesen támaszkodom a gimis bioszórákon tanultakra, a hatévnyi kényszer-latinórákra, illetve a grészklinikából felszedett okosságokra: egész istenesen beválik ez a kombináció!

Mikor korábban barátnőm mellett este élettan jegyzeteket és a szív felépítését olvasgattam, ő csak a fejét csóválta, mire én:

– De annyira eszméletlen! Szenzációs. Meg akarom tudni, hogy hogy működik, hogy miért ilyen, mitől dobog…

– Minek?

– Mert nem értem és tudni akarom!

– De mér’? Ott az a buzi tévé! Nem tudom, hogy működik, csak élvezem, hogy van. Ne akarj mindent tudni, örülj, hogy működik és kész. – majd befordult és aludt.

Más örül, hogy van, én meg azon merengek, hogy miért van és hogyan ketyeg a ketyegőnk… Persze ez még akkor volt, mikor erről a tanfolyamról halvány segédfogalmam sem létezett és tényleg csak az oldalfúró mechanizmus hajtott bele az orvosi jegyzetek olvasgatásába.

Most pedig köteles vagyok ezekről olvasni…

Ez aztán olyan löketet ad a mindennapokhoz, hogy ha valaki nekem ezt mondja korábban, pofán röhögöm.

Hogy van olyan valami, ami miatt én szívesen kelek ki fél hétkor az ágyból? Hogy örömmel megyek suliba és sajnálom, hogy péntek van és két nap szünet következik?

Hogy az sem érdekel, hogy a hétfő úgy kezdődik, hogy anatómia számonkérés és hepatitis-B oltás? És, hogy az élbolyban vagyok, mikor sorban kell állni a beadatásáért?

Gyerekek, álmodom, vagy ez megtörténik?

4502.w