Balfa**abb, mint Bella Swan – Hogyan essünk pofára Veszprém legforgalmasabb pontján?

Csodálatos száraz péntek délelőtt volt, abból a szempontból, hogy legalább a síkos utaktól nem kellett félnem, ha már egyszer beteg voltam.
Pont emiatt tartottam a kórházba, ugyanis utolsó gyakorlati nap lévén ki kellett pakolnom a szekrényemet, leadni a kulcsot, estébé, estébé…
Szép, komótos, afféle jól megszokott, rheumás csiga tempóban vonultam a célpont felé, mikor az egyik zebrán átérve futáshoz hasonló fizikai helyzetváltoztatási módszerrel nekilódultam a következőnek. Igazi nyugdíjasfuttató az OTP előtti gyalogátkelőhely, mert bizony a kettő közti kétszáz méteres távot ajánlatos sprintben megtenni, ha a másodiknál nem akarunk negyedórát rostokolni…
Épp elértem a járdaszegélyhez, mikor azon kaptam magam, hogy különös szögből és meglehetősen közelről vizsgálgatom a zebrafestés elemi részecskéit.
Pofával a flaszteron! A térdeim mocskos módon fájtak, a lámpa pirosra váltott, a hónom alá pedig két erős kar nyúlt és emelt vissza a járdára, ugyanis a következő pillanatban megjelentek az autók ott, ahol nemrég még én feküdtem…
Azt sem tudtam hol vagyok, a térdkalácsom erős kényszert érzett, hogy elváljon a lábam egyéb partícióitól, én ijedten lestem körbe:
Jól van?
Megszédült?
Menjünk kórházba?
Nem kell kórház, csak megcsúsztam. Jól vagyok, nem szédülök, minden rendben, csak a térdem fáj.
Bassza meg! – ez volt az egyetlen mondat, ami kijött a számon a landolás utáni pillanatban, és később sem tudtam túl választékosan beszélni. Miután elmúlt a kezdeti pánik, nekiindultam a kórháznak, hogy elvégezzem az elvégezendőt. Beszórtam a cuccom egy szatyorba, nagy nehezen bezártam a szekrényt, majd az irodán leadtam a kulcsot.
Mi lesz a hiányzásokkal?
Mi az, hogy mi lesz? Beteg voltam baszki, nem lógtam, nem értem minek a cirkusz. Krónikus betegként örülök, hogy élek; nehogy már attól kapjak agyvérzést, hogy mi lesz a hiányzásokkal…
Az iskolával rendezzük, aztán majd májusban pótolom… – csak ennyit bírtam felelni, miközben a fejem majd felrobbant. Ki a tökömet érdekel ez, mikor most is beteg vagyok, ráadásul kezd a könyököm átkozottul fájni…
Sarkon fordultam és kivergődtem az épületből. Menetközben felhívtam Papust, hogy mi is történt, de megnyugtattam, hogy semmi bajom, csak röhejes, hogy a Twilightos Bellát megszégyenítő bénasággal esek pofára ott, ahol száraz az úttest, egyenes a felszín és még magassarkú sincs rajtam. Röhögtem az egészen.
Aztán elértem a fodrászhoz, és ott már akadtak nehézségek: a kabátomat fogszorítva vergődtem le, később pedig csak bal kart jobb karban ölelve bírtam közlekedni az üzleten belül. A csajok kezdtek beparázni… Menjek be a balesetire, vagy várjak estig, de ez valószínű, hogy rosszabb lesz, jobb nem… Igazuk lett. Először jött a Jeanne D’ Arc, hogy majd én egyedül, aztán jött a nyúl-énem: mi lesz, ha esetleg bénaságom eredményét műteni kell? Ott fogok megdögleni a műtőasztalon a várakozásban???
Mire a hajam elkészült, lakktól bódultan és rém csinin tárcsáztam az én Drágámat. Baj van, baleseti, biztos, ami biztos alapon. Jött a para. Hívjuk fel Papát is. Még nagyobb para. Hurrá!
Drágám értem jött, be a balesetire, és viszonylag hamar, úgy 10 perc várakozás után be is hívtak. A doki gyengéden megmozgatta, majd elküldött a röntgenbe. Na, ott jött ám a nemulass!
Erre fordítsam, arra tekerjem, és a tudom, hogy rossz, de muszáj.
Én meg mondtam erre, hogy tudom, hogy muszáj, de menten besírok a fájdalomtól. Aztán kibírtam. Éljen Jeanne D’ Arc!
Mire visszakeveredtem a pozitív eredménnyel, hogy nincs törés, másik doki bácsi fogadott. Na, ő nem volt olyan bájos: jól megcsavargatta az amúgy is felrobbanni készülő bal könyökömet… Hurrá! Közölte, hogy ez „csak” zúzódás, és akkor is gipsz. Na, faja. Végre írhatnék a suliban, erre mégsem. Ennyit a grafomániámról.
A gipszelő emberke tanácsokkal látott el, miszerint víz nem érheti a kezem, így érdemes segítséget kérni fürdéshez, aztán meg összekötni a kellemest a hasznossal.
Aha, aztán betöröm a koponyámat is a fürdőben – mondtam és hirtelen baromi öregnek éreztem magam. Ahelyett, hogy az ötlet opcióin törném a fejem, pokolba kívánom azegészet? Jézusmáriaésazösszesszentek!

image

Bővebben…

Reklámok

Cuha-völgyi jetilány 2.0

Mint magának a múltkori Ten Shin Kai-os túránknak, az azt követő bejegyzésnek is volt sikere, ezen pedig felbuzdulva megírnám a második részt.

Tehát kezdődött a dolog egészen pontosan valamikor a kora hajnali órákban, ami nem volt elég, hogy vasárnap és reggel – mikor az ember lánya tizenegyig ki sem bújna az ágyból, csak azért, hogy utána fél napig sopánkodhasson az elcseszett, kárba veszett, elfuserált fél napján – de hideg és sötét és köd. Hogy reggel, azt mondtam már?!

Lehet, hogy túlmisztifákáltnak tűnik a dolog, de ha szegény fejed még marhára nem törődött bele a hajnali kelésekbe (mentőállomáson váltás 7-kor, kórházban hatkor), akkor bizony tud ríni a szád azon, hogy a vasárnap is hajnalok kicseszett hajnalán kezdődik. De nem baj, ha lehet utazni, mit számít a kelés, majd dél tájban úgyis felébredek a buzi sötét erdő kellős közepén és talán nem arra, hogy a fagyott lábamat egy vérnyúl csócsálja. Talán. Majd kiderül.

Az egész sztori hatodikán zajlott, és mint a mellékelt ábra is mutatja, nem jött se vérnyúl, se egyéb ragadozó, így egyedül tulajdon énemmel kellett küzdenem, de most azzal sem annyit, mint múltkor, mikor a hegyek fenyegettek… Most csak olyan hegy volt, ahová fel lehetett menni, ha akartál, de természetesen én nem akartam. Na, nem hazudok, akartam. Aztán két lépcsőfoknál visszafordultam. Inkább ettem addig is. Nem tehetek róla, ha magasságról van szó, végem. Olyan tériszonyom van, hogy megdöglök gy stoki láttán is, nemhogy hegyekre ugráljak fel, meg onnan le. Akinek két anyja van, majd az. Én kihagyom.

Ahhoz képest persze ilyesmikről álmodom:

eiffel-tower-france-kiss-love-Favim.com-616382

about_mexico

De a tériszonyom egy nap gondolhatja azt is, hogy keserítettem e lányt eleget, elhúzok, és boldogítok mást – és huss onnantól én leszek a hegyek réme. Lucifernek meg glóriája nő, persze.

Hozzá kell tenni, hogy ezen a túrán pár hülye vízen kívül nem volt más, amivel küzdeni kellett, leszámítva a kisétálást a vasútállomásra az egyetemtől. Az csipetnyit sem volt vicces. Ám nem volt hegy, meg nagy lejtő sem, hála a magasságosnak, illetőleg a túra szervezőjének 🙂

Kicsit furcsa ezt a saját billentyűzetemmel leírni, de sajnálom, hogy tél lesz és mostanság nem megyünk zarándokolni. Ha jobban belegondolok, minket ismerve, képesek leszünk félméteres hóban is kitalálni valami fain ökörséget, csak mert télen kevés a fesztivál mifelénk…

4

Ez a kép nem a véletlen műve! Minimális nógatás hatására, de beálltam a srácok edzésére, a kirándulók nagy bámulására… Önvédelmet gyakoroltunk, jó kis technikákat, amivel akár egy ujjal is leszerelhető a támadó. Feltéve, ha tudod, hogy melyik a jobb és bal kezed. Mert én nem tudtam. hirtelen úgy éreztem, túl sok van a végtagjaimból…

9

IMG_6908

Innen indult az egész…

IMG_6926

A lépcső, ahová NEM másztam fel. Ad egy, lépcső és magas. Ad kettő, a kőrakásoktól a Blairwitch project óta a frász tör ki, szóval felejtős a dolog…

IMG_7121

Hatalmas fák között gombaházakban lakunk, és mindig vidámak vagyunk…

IMG_6982

IMG_7247

IMG_7288

IMG_7338

Itt már csak az érdekelt, hogy hol az étterem… Hol a teám és hol kapunk kólát…

IMG_7384

A vonatra várva…

Csatárhegyi jetilány 1.0 – Itt fogok megdögleni, avagy képes riport egy aikidós gyalogtúráról

Ez megint lett egy hétvége!

Komolyan mondom, valahogy mindig sikerül úgy megkreálni a víkendjeinket, hogy ahelyett, hogy frissen-fürgén vágnék neki az új hétnek, megint fáradt vagyok, mint a dög és ráadásul a betervezett nagy feladatoknak is csak sacc-per kábé a 90%-ával végeztem.

Mondhatom persze, hogy nagyszerű volt, mert hát ez igaz, de hogy a szótárfüzetemnek, amibe végre a latin kifejezéseket akarom kigyűjteni megint a közelébe se értem, az is ziher.

A péntek egy neurológiai kórismeretek nap volt, mert valami okos úgy találta a sulivezetésben fent, hogy a rém bonyolult emberi idegrendszer tanulmányozására hat óra bőségesen elegendő. Hát marhára nem és majd kutyulhatok itthon magamnak jegyzetet belőle, de sebaj.

A különféle, Grace klinikából már olyan jól ismert subcraniális vérzéseket muszáj volt leöblíteni este, utána meg jólesett egy vödör gumimacival-, és egérrel behemperedni a takaró alá és onnan pislogni, míg fejbe nem kólintott az álommanó.

Másnap reggel véghezvittem a lehetetlent és elmentem három férfival vásárolni. Természetesen nehezített pályán és az élelmiszerbolt helyett a ruhaüzleteket jártuk végig. Szép kis misszió volt, főleg úgy cipőt próbálni, hogy közben megfulladsz a röhögéstől meg a tulajdon visszanyelendő nyáladtól, amit az egyes darabok váltanak ki belőled, de abban megeyeztünk, hogy a horgolt nyári csizmát egyikünk se venné fel, még ha fizetnének érte sem.

Vettünk viszont meleg kabátot, meleg futkosós cipőt és még barna csizmát is – amivel a vásárlási projektet úgy hatvan százalékban teljesítettem is. Kell még ugyanis farmer, meg pulcsi meg egyéb rongyok, aminek viszont majd hétfő délután futok neki, egyedül, tökráérősen.

Egy szombat délelőtt, amikor másfél óra alatt vettem két pár cipőt – már maga a csoda: eddig egy párat nem szoktam találni két óra alatt, de valószínű, hogy könnyítő tényezőként funkcionált a szerelem, amit már egy hete táplálok a fentebb említett hosszú szárú lábbeli iránt.

Miután a számomra elsődleges cél megvalósult, és nem fog lefagyni a tappancsom és ráadásul még dögös is leszek, elindultunk a Sparba elemózsiáért, amit a túrára viszünk.

Túra. Szép szó egy olyan eseményre, mely alatt ötször éreztem minimum úgy, hogy egy erdő közepén fogok megdögleni, és visznek el a vaddisznók Kenyába és válik valóra a Blair witch projekt és a többi.

Egyszer már csaptunk erdei lakomát a Ten Shin Kai Aikido fiaival és lányaival, de az úgy nézett ki, hogy autóval kivonultunk a Gulyadombra, ők edzettek, én meg a Belgyógyászati ápolástan könyvemet bogarásztam, majd utána megettünk egy lakodalomra elegendő mennyiségű szalonnát-kolbászt-paradicsomot és a többit némi kólás és alkoholos folyadékok társaságában, majd majd a megmaradt további két mázsa szalonnát elhordtuk haza későbbi fogyasztásra.

Hát ez most, nem így történt. Mivel gyalogtúrának indultunk, jóval kevesebb (szép kifejezés arra, hogy csak két disznónyi cuccot vásároltunk) élelmiszerrel vágtunk neki az erdőnek.

Központi kollégium start, futóapplikáció átállítva kirándulásra és elindítva a kilométerszámláló és uccu neki a Gulyának. Ott igyunk cseppet, a srácok edzenek kicsit, majd tovább-tovább a kilátóhoz…

20130921_123311

20130921_131042

IMG_6532

IMG_6528

IMG_6519

A képek az mutatják, hogy élveztem a dolgot és ez maximálisan igaz. A vetésis idők után sosem gondoltam, hogy szeretni fogom azt a  “mocskostetvesgulyadombot”, amire fttatni szoktak kivinni minket, de hát a szerelem ereje felbecsülhetetlen. Nem vagyok egy antiedzőcipős flancos maca, aki irtózik a túráktól, csak jelen helyzetben, szteroiddal táplálva kétlekedtem az esélyeimben a hegyekkel szemben.

Tévedtem, szerencsére.

Nekem mellesleg olyan tériszonyom van, hogy a hokedlire is akkor állok fel, ha ketten fognak, illetve ha kajáért megy a mászás és az efféle építményeknek eddig csendes alulról szemlélője voltam. Eddig. Most felmentem. Kézenfogva, de felspacíroztam, és a lassabban – váááárj! című vonyítások is szintenként kettőre korlátozódtak (még). A hab a tortán, hogy ki is néztem, fotóztam (gép gondosan csuklóra erősítve) és még pózörködni is volt kedvem, ezen felül pedig majdnem ugráltam örömömben azon a tákolmányon, hogy én ezt mennyire imádom és mekkora fless. Nem is ittam. Pofám. Leszakadt.

Vonultunk vonultunk, eszegettünk csupa alacsony glikémiás indexű cuccot, alacsony szénhidrát-, és kalóriatartalommal bíró dolgokat és megállíthatatlanul szakadtunk a röhögéstől…

IMG_6537

A kép ne tévesszen meg, az üvegben is bor van…

IMG_6549 IMG_6581

Ekkor lelkesebb voltam még, mint egy nyolc hónapos palotapincsi – vigyorogtam, mint a tejbetök és egyre csak azt szajkóztam, hogy ilyet akarok még.

Hmm. Jó.

Mire elértünk a második kilátóhoz, megtettünk bő hat kilométert és én még mindig mérgezett egér-szindrómásan trappoltam a fűben meg a sárban, és csak időnként sejlett fel előttem egy forró tea vagy egy finom pörkölt képe.

A megállókon az aikidókák vágtak százat, tanultak pár technikát, hömbölögtek a fűben (nem tudom a japán kifejezést a technikára, sorry, pedig fain kis neve van), én meg lehemperedtem a táskánkra és kattintgattam bőszen, mint mindig…

IMG_6617 IMG_6633 20130921_143221

Itt még az sem zavart, hogy én lettem a magatehetetlen, fűbenfekvő ellenség, és fogalmam sem volt róla, hogy mi vár még rám. Gyanakodni akkor kezdtem, mikor felhívták a figyelmem a nyugtával a napot című örök érvényű mondásra, annak kapcsán, hogy ez tök laza túra… Miért, nem az?

Hát nem. A szőke agyam eljutott a felmegyünk a hegyre részig, de nem gondolta tovább a hogyan jövünk le dolgot… Arra pedig legmerészebb álmaimban sem gondoltam, hogy a lejutás egy rémálommal fog vetekedni, amelyben felváltva szidom a természet teremtő erejét, Veszprém hegyes-dombos képződményeit és egyáltalán minden retkes fűszálat, ami az utamba került. Mikor odaértünk a lemenetel kezdőpontjához, kaptam egy kisebb agyvérzést. Nem láttam, csak egy kurva meredek utat, amin keskeny ösvény vezet lefelé az ismeretlenbe.

Akinek két anyja van, majd az lemegy itt, de én nem. Na, ja, de akkor mi lesz. Itt ülök inkább a hegy tetején, ami csak egy retek domb, de nekem veri a Mount Everestet, és megvárom míg megesznek a rigók meg a vadnyulak, de tutti, hogy neki nem indulok az omlásnak.

Hát mégis. Némi biztatás és könyörgés után, mint egy tojógalamb elindultam félig seggen félig négykézláb, folyton-folyvást megszegve a szabályokat: nem ülsz le, egyenesedj fel és a lábad oldalt, nem nyúlkálsz. Hát én ülve, lekuporodva, lábbal notóriusan előre, mindenféle kibaszott gazba meg korhadt fába kapaszkodva araszoltam egy döglött csiga tempójában. Időnként felsikítottam,és öt másodpercenként elnyüszítettem magamat, hogy ne hagyj itt. Persze szó nem volt arról, hogy a Drágám majd otthagy a büdös nagy erdei veszedelemben, én félúton mégis bepánikoltam és elbőgtem magam. Valahogy jött a holtpont és én úgy érzetem, hogy ez a para nekem sok, inkább éhendöglök az erdőben, de egy lépést sem tovább.

Szétbőgtem a szemeimet, görcsölt a combom, folyt rólam a víz és a könnyeimtől azt sem láttam, hová lépek. Edward Cullent akartam, hogy kapjon a hátára és három ezredmásodperc alatt érjünk le a búbánatos francba, biztos talajra, mert még két perc ott fent és én tuti elpatkolok.

twilight trees

Nem így történt, de azt sem tudom, mikorra értünk le, az biztos, hogy a többiek már ránk csörögtek, hogy jöjjenek-e vissza segíteni, vagy mi is legyen… Nagy nehezen leértünk, és én azt hittem, vége.

Hülye, naiv szőke!

Leérve kézhez kaptam a laposüveget, amiben erdélyi áfonyalikőr lötyögött és olyan hévvel húztam meg, hogy félrement: egy áfonyaszem plusz a korty – majdnem megölt azután, hogy a hegy nem tudott. Congratulation!

A hegyet túléltem ugyan, de cirka ötven méter után jött a következő pofon. A patak. A mocskos patak, amit meglátva annyit kérdeztem:

– Hol a híd?

– Ott előtted, a farönk.

Meg a kismaci nagy farkát azt, én innen nem megyek tovább, én itt leültem és nem érdekel, vagy átdobtok, vagy maradok.

Mivel itthonról írok a laptopról, gondolhatjátok, hogy nem ragadtam ott, hanem csökött lassan, de átvergődtem: háromfelől kaptam az utasításokat, hogy mikor melyik lábam, hová tegyem, én meg azt sem tudtam, melyik a bal meg a jobb, de lassan már a kezedet a lábaddal kifejezéssel is kevertem.

Átjutottam, túléltem, nem hittem el. Hát még a képet, amit megláttam úgy húsz perc múlva…
IMG_6840

IMG_6858

A hegy tetején lévő pont – onnan jöttem le…

Kínomban már röhögtem, mikor arról kérdezett rögtönzött riporterünk, hogy élvezem-e a túrát – mert végülis a pánikolás ellenére visszanézve irtó jól éreztem magam,és az volt bennem, hogy mindjárt vége. Csakhogy Márkóig mentünk…

IMG_6720

IMG_6742 IMG_6784 IMG_6816

Aztán akármilyen elcsigázott is voltam, csak odaértünk, benyeltem egy kávét, némi kólát és pár szem tökmagot, aztán jött a buszunk és szépen hazaértünk.

Eszelős volt. Eszelős jó. A hazaút a pályaudvarról először messzinek tűnt, de visszagondolva a megtett tíz kilométerre, ide nekem az oroszlánt is!

IMG_6764 IMG_6842

South Park és shiho nage – hívjatok orvost!

Véget ért a mentős gyakorlat első része, a nagyobb baj viszont az, hogy a nyár is mindjárt finiséhez ér.

Nem mintha eddig olyan #hajjde# nyaram lett volna, mármint úgy értem, hogy voltak események, meg szánalmas módon egy évet öregedtem is ismét (u-n-d-o-r-í-t-ó); és csodás is volt, meg még lesz is, de szabad summer, mint anno régen, na az nem jutott szegény fejemnek.

Két hónapos azt-csinálok-amit-akarok? Felejtős. suli, meg mentőzés – nesze neked!

Megjelentünk – általában fokozott hangerővel – nyári esti mókákon, mint például az utcazene, amit idén végre nem a kórház ablakából szemléltem; borozgattunk a Rosé-Rizling és Jazz Napokon, ott voltunk a Balatonalmádi-féle Pálinkafesztiválon, és ha a városvezetés nem adott konkrét bulit, csináltunk mi magunknak. Két Barát, Oli e Gino, Marica vagy épp a belváros csak úgy kellős közepe – jöhet!

Nem egy alkalommal jelentem meg a Ten Shin Kai Aikido Dojo rendezvényein, mint szülinapi buli (18-adik – kár, hogy nem az enyém), csakúgyvacsorák és ünnepeljük, mondjuk, hogy a levegőért még nem adózunk vagy fáj a hajam események; és nem egyszer esek be edzésre sem, – legyen az teremben vagy gulyadombon vagy épp Siófokon, mint bemutatós délután – és fotózom, mint a kisangyal.

Persze a nagy aikido-s ámokfutásomnak meg van az a hátránya/előnye (mikor, mi), hogy kezdek olyan kifejezéseket magamba szívni, amik gyakran spontán jönnek a nyelvemre és úgy vélem, cseppet sem lesznek hasznomra a majdani mentős záróvizsgán.

Újragondolom.

Hmm.

Beleszőni az irimi nage, katate dori, shiho nage, ukemi waza, shomen uchi,  nikyo, sankyo,kote gaeshi szép cirkalmas japán kifejezéseit abba a jó latinba és hozzátenni a fractura malleoli-t vagy  fractura columnae vertebralis-t és elmesélni egy  ligamentum crutiatum anterior ruptura esetet – hát azt hiszem még a vizsgabiztos sem tutira tudná, hogy hol van.

De én sem, mikor kivágnának a felelés közepén, hogy legközelebb ne begombázva jelenjek meg a záróvizsgán…

Aztán az is lehet, hogy széles látóköröm és nyelvérzékem rögtön elvarázsolná a bizottságot és ketten kapásból feleségül kérnének ott helyben, még a pontozás előtt.

erettsegi3

Édes Istenem, ettől ments meg, kérlek.

Bőven elég az a katyvasz a kis buksimban, ami már ott leledzik: nem egyszer fordult elő, hogy például ülök a kádban, épp a levendulás csodabalzsamot masszírozom a hajamba, mikor is teljesen spontán kifejezések bukkannak fel az agyamban:

először annyi, hogy Tawara-szálak. Elviselem. Aztán megjelenik az intraperitoneális, mint egyik kedvenc szavam. Hashártya, takarodj! De mikor az idegsejtjeimen olyanok száguldoznak, mint az acut myocardialis infarctus, akkor aztán beidegelődöm.

És igyekszem másra terelni a tudatalattimat, de akkor nagy vicces kedvében benyomja az ukemi waza-t, amit nem bírok kiűzni semmiképp sem, hiába a levendula, hiába a meleg víz. Lehet, hogy hideg vízzel kéne próbálkoznom, de akkor főleg a z anyázás szavai visszhangoznának bennem és sikítanék, mint egy újévi malac, amit nem biztos, hogy díjaznának a házban lakó embertömegek…

Persze én hős vagyok és megoldom ezt is, kiszállok a kádból és kicsattogok a konyhába, bevenni a gyógyszereimet, meg még talán eszem is pár falatot, mert éjfél tájban az még egyáltalán nem tilos, főleg nem, ha müzliről meg rántott húsról esetenként mézes puszedlivel tálalt trappistáról van szó (nem röhögni, megtörtént. Hajnali háromkor).

A szobából a South Park épp aktuális epizódja hallatszik, mikor én felhúzott szemöldökkel becsattogok:

– Ezek komolyan azt mondták, hogy sankyo???

– Nem drágám, a szánkózásról beszéltek… – és ebben a pillanatban már nem csak az én szemöldököm szaladt fel a homlokom közepére és vélhetően nem csak az én fejemben fordult meg a gondolat, hogy ténylegesen megbolondultam.

De semmi gond,

Dinkának dinka voltam mindig is, az pedig, hogy ez a látóköröm tágulásával egyenes arányban fokozódik, igazán nem nagy mirákulum.
Vannak emberek, akik elkezdenek egy új nyelvet tanulni, vagy eljárnak suliba, hogy felelevenítsék a hajdanában tanult igeragozások német nyelvi megfelelőit, és úgy kelnek, meg fekszenek, hogy Rindfleischetikettierungsüberwachungsaufgabenübertragungsgesetzparagraphen.
Na!
Ehhez képest, egy kis katate dori meg aorta thoracica (sicc, cicc!) igazán nem nagy ördöngösség.
Vagy mégis?
Kedves Szemetlada 🙂 Remélem nem csak az ebéded volt fogadra való, hanem eme kis bejegyzés is, amit pontban délre időzítettem, csak azért, hogy nehogy unalmas híreket kelljen olvasgatnod táplálkozás közben 😉
Szavazni, terjeszteni, lájkolni, megosztani pedig még mindig ér 🙂